nem sajnálok egyetlen percet sem a gyógyulásomból. másnak unalmasnak tűnhet, hisz ugyanolyan napok követik egymást. kimozdulni is csak akkor mozdulok ki ha hívnak. jó most a kis csigaházamban. elmerülni mindabban amire eddig nem volt időm. pontosan lejegyezni azokat a bizonyos varázs-pillanatokat. néha adni abból amim van. néha olyanoknak is akik nem értik. nem nem érdemlik meg, csak nem értik. hagyni, hogy néha bolondnak higgyenek. 
mécsest gyújtani a sötétben a telihold alatt és beszélni Hozzá./ meztelen vállam súrolja a hajam, össszegömbölyödve ülök a földön, a gyertya fénye ide-oda táncol./ tudni, hogy hallja amit mondok, megcímezni a borítékot és elfújni az aprócska lángot. gyógyulni kell, sokszor nem könnyű, de muszáj. hinni is kell, s a hitet mindvégig megtartani.úgy őrizni, mint a lángot.
megtalálni a Biztos Pontot. Pontokat. időt és figyelmet áldozni rájuk. ezt is most kell. míg újra fel nem kap az a bizonyos forgószél. mindent úgy intézni, hogy bármikor jöhet. bármikor jöhet bármi. 

mintha emberkezek tartanának a magasba és úgy adnának kézről kézre. néha óvatosan, még a fejem is fogják hiszen azt a legnehezebb tartani, néha pedig nem figyelnek rám és elejtenek. s akkor is hálát kell adni azért, hogy egyáltalán valaha tartottak. hálát is kell adni. majd elfelejtettem.

egyre mélyebbre ásni. még a lefelé vezető úton tartok, de felfelé már egyszerűbb lesz. bízni az emberekben. és legfőképp önmagunkban. hogy ha más nem is segít, én egyedül is ki tudok majd mászni abból a mély árokból, amibe lefelé ásom magam épp. gondolhatod, hogy semmi értelme, de pont ettől lesznek az emberek felszínesek. a hasonlat legszorosabb értelmében.

láttunk egy párt múltkor Bével, mindkettőjüknél fehér bot volt, fogták egymás kezét és úgy botorkáltak keresztül a villamos síneken. a nő nevetett, s a férfi megölelte, egy idősebb hölgy pedig a frászt kapta, "menjenek onnan, menjenek onnan, bármikor jöhet a villamos" kiabálta, s azok megvonták a vállukat és tovább mentek. 
hát nem ilyenek akarunk valahol mindannyian lenni? hogy mindegy hogy jön-e a villamos, mert együtt lehetünk? néha elfelejtjük megélni a percet. az út a fontos. az út, nem az hogy hova jutunk.

nem attól vagyunk különbözőek, hogy az egyikünknek hullani kezdenek a polcról a dolgai, és a másikunknak nem. leesik a váza, a könyvek mind szétnyílnak útközben és szétszakadnak mikor becsapódnak a padlóba, az óra üvege megreped és betörik, majd maga a polc is leszakad. van akinek pillanatok alatt, van akiknek lassított felvételként hullanak a dolgai. nem ettől vagyunk mások, hanem hogy hogyan vesszük a kezünkbe a szöget és a kalapácsot és hogy rakjuk vissza a polcot. hogy ragasztjuk össze a vázát, rendezzük sorba a lapokat. és ha elkészült, tudunk-e mosolyogni és gyertyát gyújtunk-e hálánk jeléül, hogy egyáltalán rendet rakhattunk. vagy hagyjuk az egészet a fenébe és többé nem lépünk abba a szobába. óvatosan, ha minden szobát kulcsra zárunk végül magunk is a kutyaólban végezhetjük.


(vuf-vuf)

abban az ablakban ülök épp, amelyik az utcára néz. 3 éve lakunk itt de még sosem ültem itt. ez nem az én szobám, igaz, nem is másé. de valahogy mégse keveredtem ide soha. nem mondom hogy szép itt, mert csak a 10 emeletes panelekre nyílik lenyűgözőnek egyáltalán nem nevezhető kilátás.. de tessék, valahogy mégiscsak megihletett. úgy ad kapcsolatot a külvilággal, hogy közben mégis biztonságban vagyok.

nekem nem volt újévi fogadalmam, mert sosem szokásom. jó, annyi valóban volt, hogy boldog leszek, de ezt nem nevezném fogadalomnak inkább csak gyermeki reménynek.
hétfőn két vizsgám van, és egyszerűen képtelen vagyok rájuk tanulni. ülök a könyv felett és minden kiszáll a fejemből és tegnap este azon gondolkodtam, hogy mikor a múltkor elment, akkor is ugyanígy voltam. és hogy egyből minden visszatért a régi kerékvágásba mikor visszajött. minden más is.

nem hagyok időt senkinek semmire. minden most történjen, és menjünk tovább. én most vagyok fiatal, most akarok szerelmes lenni, most akarok igazán élni. égni. "mostmostmost.. "
most mégis meg kell állni, meghajolni és lesétálni a színpadról. hagyni, hogy lezúduljanak előttem a függönyök. hagyni időt magamnak, hogy meggyógyuljak. hogy ezúttal tényleg meggyógyulhassak. ott kívül, ott mindenki mosolyogni lát, s ott belül mégsincs minden rendben igazán.  keresem azokat a pillanatokat mikor ott bent is mosolyogtam. keresem, mint amnéziás ki hosszú kómából ébred. meg is vannak, szép sorjában felsorakoznak, kényelmes fotel ez, hátradőlök és mint ezer kisfilm peregnek emlékeim. az elején mosolygok, aztán már hangosan kacagok majd csorognak a könnyeim. csorognak a könnyeim, mert nem is vettem észre, mennyire elveszítettem magamat.

ebben az évben mégis teszek egy fogadalmat. idén nem fogok olyan emberek szeretetéért küzdeni, akik nem szeretnek. és beengedem azokat akik látják a fényemet. mert én már nem látom a saját fényemet. viszont néhány hete látom másokét, és ez jó.

ezek a régi arcok őrzik egyedül, aki voltam. ők akik a barátaim maradtak mindezek ellenére. akik így is szerettek. akikről nem is tudtam, hogy végig fogják a kezem. akik elmentek, ha magamból is elegem volt, és akik itt vannak, ahogy szükségem van rájuk. ez a szilveszter már volt mint a többi. emlékezni tanított.

a vízipipa az erkélyen rád emlékeztetett. csillagos éjszaka volt újév hajnalán s minden szó mi elhagyta szánkat apró felhővé fagyott és felszállt az égbe. meséltem nekik rólad is. nem azért mert nem ismernek, csak mert hiányzol. és épp ideje volt, hogy ezt beismerjem magamnak. a legtöbb utat meg tudom magyarázni, miért hagytam el. mindet. kivéve ezt az egyet. és azt is tudom, akkor leszek meggyógyulva ha meg lesz a válaszom. és azt is tudom, Te már rég tudod a magyarázatot. talán egyszer én is megértem.

legjobban attól félek, hogy ha rálépek egy útra a többit el kell hagynom. legszívesebben egyszerre élnék vagy öt életet. s néha mégis, ez az egy is sok. néha meg pont elég.

holnap van az év utolsó napja.
azt mondtam a lánynak, akit szeretek, hogy olyan volt ez az év, mintha nem is én lettem volna. nézem a képeket, és nem én nézek vissza róluk.
2010 volt eddigi életem kedvenc éve. tökéletes volt. amilyet mindenkinek kívánok. megtaláltam magam, és igazán boldog voltam. hogy ki mit látott, gondolt ebből, most nem érdekel. az voltam. én tudom.
2011 egészen mást hozott. akár egy szélvihar. mindent felforgatott, gyötört, kínzott mégis a magasba emelt, ledobott, és újra felkapott. körmeimmel a földbe próbáltam kapaszkodni, s most sár van az összes alatt. mondom, sár.

'érted, hogy nekem ez az életem? de megérted? sokan nem értik meg.." és kék szemével kérdőn rámnéz. értem én, hogyne érteném. odabent becsipog a vészvillogó, hogy nagyonvigyázzálédeslányom, tűzavízzel, múltkorsejöttéljólkibelőle. 
"és voltak ezek a lányok, akik mind-mind olyan nagyon szerelmesek voltak belém két hét után, és én ezt nem akarom.. hogy én is így járjak, hogy két hét együttjárás miatt nekem másfél évig fájjon"
"tudod ez pont olyan mintha azt mondanád, nem akarsz csokit enni, mert félsz hogy elhízol tőle"
és azt is mondja még, hogy fél-t-őlem. hogy meg akarom majd változtatni. mert hogy nem olyan mint én. de nem akarom megváltoztatni. tudom, hogy megtudnám, de nem akarom. túl sok fájdalommal jár. és főleg semmi értelme. és még ha meg is változik, a változást nem szabad elfogadni. mert mi nők nem vagyunk istenek. pedig sokszor hiszik azt rólunk.
azon gondolkozom isten akartam-e lenni akkor, vagy boldog. 

annyira adni akartam, hogy végül elfelejtettem: ami nekem jó az nem feltétlenül jó a másiknak is. megtanultam a leckét, és most hiába áll itt és néz rám kérdőn, nem szeretnék neki segíteni. mert nem engem keres, és én nem őt keresem. jókor, jóidőben, el kell indulni. mielőtt még bárkinek is bántódása esne. és igen, óvatosnak is kell lenni. főleg annak.
és annyira adni akartam hogy a végén semmim nem maradt. nem állítanám, hogy soha többé, mert bár adhatnám ezt a nagy semmit valakinek, csak meg kellene találni azt A valakit. és pontosabban nem is meg kell találni, inkább keresés nélkül kell belebotlani. megjegyeztem? megjegyezted.

azt is mondta még a lány akit szeretek, hogy nagy szívrabló vagyok ám. ideje lesz ezen elgondolkoznom.

nem azon, hogy így van-e, hanem hogy megéri-e egyáltalán.

egy csinos harmincas álldogál mellettem a próbafülkében. nem is figyelek rá, mert éppen bele vagyok szerelmesedve a saját bézs nadrágomba, ami történetesen nem jön rám, de semmi vész, láttam belőle nagyobbat is, csak hát direkt a kisebbet hoztam be, mondván: úgyis jó lesz rám, sokat fogytam (ájlávjú  vizsgaidőszak) nade nem, ennyit hát a büszkeségemről. egyébként imádom a telet, nadrág vissza, csizma fel, pulóver, kabát, kistáska nagytáska, kimegyek a fülkéből elhozom a nagyobbat, vissza a fülkébe, kabát le, csizma le, nadrág le, bézs nadrág #2 fel és igeeen, pont jóó. diadalittasan veszem le, újra összecihelődöm, és ekkor veszem észre, hogy a csinos harmincas mellett egy csinos ötvenes valami furcsa kalapot próbálgat magára.
a lány füléhez emeli a telefont és tökéletes angolsággal beszélve kér valakit, hogy legyen szíves jöjjön egy pillanatra és nézze meg ezt a kosztümöt amit venni készül épp. 
"mindjárt itt lesz"- teszi le izgatottan a telefont.
a csinos ötvenes nekidől a fülke oldalának, karba teszi a kezét nagyot sóhajt. úgy teszek, mintha a próbafülkék melletti hatalmas kupac leértékelt ruha kínálatát pont az én keresletemhez igazították volna (pedig nem, ezek a cuccok már csak xs és xxl méretűek) és ekkor betoppan A férfi. 
A lány még mindig angolul bemutatja őket egymásnak, "David this is my mother, Anikó" mire a srác szapora nájsztumítjúkkal próbál valami szuperpozitív első benyomást összekaparni magának és azonmód dícsérni a lánynak amúgy tényleg jól álló kosztümöt. látszik hogy sem anya sem az újdonsült barát nincsenek felkészülve a találkozásra, próbálom kifürkészni melyiket rázza meg jobban, hogy a lány ilyen alattomosan megszervezte tudtukon kívül a találkozást, és ekkor következik az igazi hungarikum, a mama továbbra is nekidőlve a próbafülke falának, megszólal:
"jajj drágám hát nem is kövér! nem értem miért mondtad, egyáltalán nem is kövér! nagyon szimpi.. igen nagyon szimpi." és hozzá meggyőzően bólogat pedig legszívesebben lekaratézná a srácot, mert ez is csak ugyanolyan lesz, mint az előző, ez se akarja majd feleségül venni a lányát, és otthagyja ha összeköltözésre kerül a sor.
a srác reméljük tényleg nem tud magyarul,és csak azért áll ilyen megdöbbenten és néz kérdően a lányra, mert nem érti mit mondott a mama (halleluja)
hülye helyzet vagy sem, a lány (igazi karrierista, mindent elért amit egy 30 éves nő elérhet a munkájában) viszont kivételes önbizalommal néz bele a tükörbe, mert igen ez a férfi más lesz, mint a többi, és igenis szeretné, ha az anyja is elhinné ezt, mert igenis sikerülni fog, mert ő tényleg feleségül fogja venni, és abba a tóparti házba fognak beköltözni ahol a kandalló lobogó lángja mellett pár hete először odaadta magát a fiúnak, mert így kell lennie, mert révbe kell érnie, mert olyan régóta vágyik rá, mert már babákat szeretne, mert elege volt már az állandó stresszből és az albérletben-egyedül-lakásból, hogy nem volt miért/kiért hazasietnie soha, és hogy azok a férfiak nem tudták értékelni a szerelmét. és igenis szépnek látja magát és nem érdeklik most a pluszkilók, mert ez a kosztüm jól áll rajta, tudja ő is, csak akarta hogy találkozzanak, hogy a nagynénik tudják meg, nem szingli többé, nemnem soha többé. sikerülnie kell.
megfordul, végigsimít a ruháján és megkérdezi "how you like it?"
a fiú mégjobban bólogat, de a mama csak ennyit mond " nem is tudom. biztos, hogy ezt szeretnéd?"
mindennél jobban.

kimerült az elem az ágyam feletti órából. meg is ijeszthetett volna, hogy elaludtam egy fontos vizsgát, mert nem csörgött a telefonom, vagy elkéshettem volna a randevúmról, de nem így történt. egyszerűen csak egy délután láttam, hogy megállt. Elkezdtem bele elemet keresni, az első kihúzott fiókban nem találtam, aztán valaki hívott, felvettem, el kellett mennem otthonról. Aztán minden este lefekvéskor megállapítom, hogy még mindig nem raktam bele elemet, és holnapra halasztom. Ébredéskor ismét konstatálom, hogy lemerült, de aztán mindig jön a reggeli rohanás és elfelejtetem.
És ennek nem az a lényege, hogy inkább blogot írok róla,  mint hogy kicseréljem.

És a mai 20 milliós kérdésünk:

Vajon hány szívet kell még összetörnöm ahhoz, hogy az enyém ép legyen?

a helyes megfejtők között kisorsolunk két plazmatévét.

nem.

Néha van úgy hogy valakinek az egészet odaadod és mégsem kell neki. Megint más távolról szeret, maga se tudja miért, egy halvány félmosolyra emlékszik csupán, s arra, hogy a lányok haját fújja a szél. hogy ősz van és a lányok haját fújja a szél.
most tél van a lányok sapkában járnak, és hatalmas habkabátokban. a villamosmegállóban is áll egy ilyen hatalmas hab, egy fiú ölelgeti. nem én vagyok az.. ismerem pedig a fiút, de nem tudom a lány ki lehet. nem látom az arcát a sok kabáttól. az enyém sem látszódik.

az ablakon lecsurgó vízcseppeket kergetem az ujjaimmal, s magam alá húzom a lábaimat. nem is igaz, valójában a radiátorhoz vagyok kucorodva, egy plédbe burkolózva akár a múmiák. ez sem igaz, valójában egy repülőn ülök ami Norvégiába tart, vagy tudja fene hova, valahol ahol "hideg van és jó a kézicsapat" nem.. ez sem igaz. igazából az óceán partján ülök és a legnagyobb problémám hogy homok ment a papucsomba. nem.. nem a papucsomba.. a telefonomba.. csak vicceltem. a szemembe ment. azért könnyezem. igazából réges régi képeket nézegetek, amik még abból az időszakból származnak mikor még ártatlan voltam. mikor még nem haragudott rám folyton meg mindenért. sokszor látom rajta hogy nem boldog, s akár mintha magam látnám egy évvel ezelőtt.

vajon azért tesszük ezeket a csetlő-botló lépéseket hogy jobb embereknek tűnjünk, vagy hogy nekünk jobb legyen? és ha tényleg mindenki a maga boldogságára törekedne mindenki boldog lenne? csak ennyi a hiba? vagy a szeretet felülírja az egészet és az kezd a legfontosabb lenni, hogy annak legyen jó akit szeretünk, és mi már csak másodlagosak vagyunk? és vajon ezt Ő most érti meg, és én már nem tudom értékelni, mert késő?
és főleg, van-e olyan hogy késő? (meg lehet-e menteni mindenáron egy szerelmet?) mi meg akartuk. előbb én, aztán ő. az emlékeimből húzott vissza. nem a kezemet fogta, nem hívogatott, hanem eldobta az összes büszkeségét és eljött értem. sokmilliomodjára megígérte, hogy megváltozik. és megváltozott, ezúttal tényleg megváltozott. hogy boldog legyek.hogy én boldog legyek.  és hazudtam az előbb, igazából egy autóban ülök, s ő ül mellettem és kiabálok vele, pedig nem rá haragszom, csak fáradt vagyok. elhallgat. bocsánatot kérek. esik az eső és a dugó vége már látszik. beállunk a végtelennek tűnő kígyózó kocsisorba. tudom, hogy Norvégiára gondol, hogy odavágyik, hogy el kell mennie hogy megtalálja önmagát, hogy megtalálja elveszettnek hitt büszkeségét. és én mindig sírok mikor erről beszél, mert ez olyan félelmetesnek tűnik számomra. de főleg magányosnak.
magányosnak leginkább.

nem eszi meg az ebédet, hiába rakom elé. gyertyát gyújtok, hátha tudunk végre beszélni, de nem szól hozzám. nem is néz rám. úgy tesz, mintha olvasna, pedig tudom, hogy lát.

Akkor is lát, ha csukva van a szeme.

Aztán kijelenti, hogy el kell mennie. Azt akarom mondani hogy ha most ha így itt hagy többet nem jöhet vissza, és hogy hogy lehet ennyire makacs?! aztán mégse mondok semmit csak kinyitom az ajtót, némán felveszi a cipőjét és a kabátját, magához húz, a fejembúbján csókol meg (mindig ha haragszik rám) és elmegy. nem néz vissza. 
visszaülök az asztalhoz, mosolyt próbálok erőltetni az arcomra, megkérdezem a kisebbet milyen volt ma az oviban, apró vállait megrántja, villáját beleszúrja egy tésztába, és körbe-körbe szánkáztatja a tányéron. a nagyobb megérinti a karom és úgy néz rám mint egy igazi felnőtt. istenem, pedig még csak 7 éves. 
segítenek elpakolni, hihetetlen milyen pontosan érzik, ha "baj" van, nem lehet előlük semmit eltitkolni. 
fürdetés közben aztán mégiscsak felvidulnak, össze vissza locsolják az egész fürdőszobát, és habot fújnak egymás orrára. a végén már én is csurom víz vagyok, utána pedig körbe-körbe kergetem őket a házon, hogy rájuk adjam a pizsamát. meseolvasás közben hamar elalszanak, betakargatom őket, és magam is lefekszem aludni. nem tudom, haza fog-e jönni. de látom Őt.

Akkor is látom ha csukva van a szemem.

másnap reggel korán kell kelni, el kell vinni a gyerekeket, dolgozni kell menni. nem jött haza az éjjel, semmi vész, anyának kell lenni.
anyának leginkább.

öltözés, reggeli, fogmosás, kiskesztyűk,kissapkák, a nagyobb kiterelgeti az ajtón a kisebbet én az asztalon hagytam a telefonomat. kintről hangos kacagás hallatszik. egy fiú egy aprócska habot ölelget(igaz nem a villamosmegállóban) aki azt kiáltozza "én egy jegesfóka vagyok, a jegesfóka leharapja Apa orrát!"

"Kedves Bloggerek és Olvasók!

A freeblogot működtető szervereken a mai napon komoly hardware probléma keletkezett. A hardware hiba sajnos a napi mentést végző szervereinket is érintette, ezért a hiba észlelése után, hosszas próbálkozásunk ellenére sem sikerült visszaállítanunk a blogokat a napi mentésből.

Más lehetőség híján a legutóbbi archivált állapotot tudtuk csak visszaállítani.

Minden felhasználónktól elnézést kérünk az okozott kellemetlenségért!"

az őszintét megvallva nem is tűnt fel hogy elvesztek a bejegyzéseim, és velük együtt a kommentek is, pedig ha feltűnt volna biz Isten nagy homlokráncolást rendezek. nos mint utánaolvastam valahogy vissza lehetett volna állítani a bejegyzéseket ( a kommentekre esély nem volt) de! mivel számítástechnika tudásom konvergál a facebook használatához (szégyenletes) ezért, a leglelkesebb olvasónak hála, (bátran hívhatjuk azt hiszem így) egy világtól elrejtett kompjúteren elveszettnek hitt soraim túlélni látszottak s most hogy visszakaptam őket, ugyan zenék és kommentek nélkül, valamennyi bejegyzés újra olvasható :) Köszönöm szépen hát mégegyszer!

kapkod utána a sárban. utána nyúl s kicsúszik kezei közül, mintha csak hal lenne. lép egyet s újra lehajol. megérinti. amaz összerezzen, és hangos gluggyanással arrébb ugrik a pocsolyában. a másik nagyobb lépést tesz, hogy utolérje, de megbotlik egy kiálló kődarabban. hasra esik, csupa sár lesz bordó színű ingje s a bézs nadrágja. feltápászkodik. ingujjába törli az arcát. rágyújt. a csikket a másikra pöccinti. amaz felszisszen, megrázza magát, lepereg róla a hamu. megigazítja magán a ragtapaszokat. a ragacs alá ment a sár. egyik artériájával megcsippenti a tapasz szélét, összeszorítja ereit, és letépi. nem is fájt annyira, gondolja, és újat vesz elő a retiküljéből. gondosan felragasztja. a papírt összegyűri és elugrál a legközelebbi szemetesig. visszafelé, lévén nagy a lejtő a járda szélén, már csak gurul. nekiütközik a bézs nadrágnak. felnéz. amaz visszanéz rá, és diadalittasan megkaparintja őt. jól belemarkol mind a két kezével. jobb mutató és középső ujja között még mindig ott parázslik a csikk. 
amaz ijedten pislog. "na, dobogjál" mondja neki a vörös inges. ő nagyot nyel, s nem tudja mi tévő legyen. "na.. gyerünk, gyerünk" és egyre jobban rázza. "dobogjál, dobogjál' kiabál vele, és a szorítás alatt felpattan a ragtapasz széle, és vörös rózsaszirmok hullanak lassan a járdaszegélyre. amaz nem veszi észre, csak ordibál vele "dobogjál-dobogjál" 
"nem úgy megy ez kérem szépen" mondja halkan.
"mit mondtál?" - áll meg a vörösinges keze, és csodálkozva néz rá.
" elnézést kérek, de ez nem ilyen egyszerű.. és a ragtapaszom már nem tart soká, ne tessék engem rázni többet"
"azt csinálok amit akarok!" nevet fel a másik, ledobja őt az út szélére és tovább indul. amaz felocsúdva a szirmokat kezdi gyűjteni maga alól, de felesleges. hamar egy autó kerekei alatt találja magát és csak egy nagy kupac vörös rózsaszirom marad a helyén.
nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, de most hogy visszajöttem itt ül a vörösinges a járda szélén, pont ott ahol otthagyta őt, és a szirmokat szedegeti az úttestről. a markába szedegeti a szirmokat az úttestről, és könnyes szemmel, halkan suttogja: dobogjál.. dobogjál..

"Ezért olyan fontos, hogy bizonyos dolgokat hagyjunk elmenni. Elszakadni. Megszabadulni. Az embereknek meg kell érteniük, hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal, egyszer nyerünk, másszor veszítünk. Ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd hogyészrevegyék az erőfeszítéseidet,hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet. Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy"

Paulo Coelho- A Zahir

- csak ezerötszáz van nálam.. hazavinne úgy is?
felszisszen, sóhajtozik. majd int a kezével. 'jöjjön' 
hálás vagyok, így nem kell megvárnom az éjszakait, ami akkor indul mikorra én már otthon alszom. jajj, nagyon előre siettem. nagy mosollyal nyugtázom a dolgot és meghúzom a kilincset. koszos egy taxi ez, egyesből nyekeregve-döcögve-rángatva indul. de most jó lesz. 
- munkából hazafelé?- direkt nem tegez, direkt nem magáz. csak beszélgetni akar. a kerek ezüstkeretes szemüveglencsék mögül egy barázdás arc néz vissza rám. őszbe fordult haja még mindig ugyanolyan sűrű mint valaha lehetett. nem tudom, nem ismerem ezt az embert. nem ismerem.
úgy vezet hogy előredől és a kormányra az egész alkarját ráfekteti. néhány pillanatig az utat nézi, néhányig engem. várja a választ. elfelejtettem válaszolni.
- nem, nem, csak egy beszélgetés nyúlt el ilyen sokáig. igaz, későn is kezdtük.. 
pirosra vált az út végén a lámpa, lelép a gázról. kérdőn néz rám. nem kérdez de tudni akarja. miért érdeklem ezt az embert?
- egy régi szerelemmel beszélgettünk.. 
- beszélgetni lehet- mondja és rángatva-dünnyögve újra megindul az autó.
- nem sokra jutottunk.. 
- nem is fognak- a magázást választja. nem vagyok többé gyerek. amikor ma este belenéztem abba a törött, koszos tükörbe abban a cigifüstös kocsmában, abból is valami idegen nő nézett vissza. a taxis is, gondolom, ezt az idegen nőt látja. a továbbiakban tehát külső szemlélő vagyok, és csak hallgatom ezt a két felnőtt embert a hátsóülésről.
- tudja, csak a káposzta jó felmelegítve. persze.. van hogy sikerül.. van hogy sikerül..
percekig nem szólunk egymáshoz, kifelé bámulok az ablakon, arcomon fénycsíkok futnak végig, lápáról-lámpára.
- rám egy hölgy 30 éve vár- töri végül meg a csendet. mindig így kezdik. a taxisok.
- 30 éve?
- nem jött velem Nyugat-Európába annak idején.
- diszidált?
- igen... jött volna a hölgy is, csak aztán fontosabb volt a családja mint én. hát itt maradt. én meg mentem.
- miért jött vissza?
- visszajöttem.
- önszántából?
- mondjuk... az ottani párom azt mondta van más helyettem...és én hazavettem az irányt... tudja, én nem szeretek senki boldogságának útjába állni. 
most már csak az utat nézi, rám már rám sem pillant. továbbra is alkarjával kormányoz. úgy meséli az életét, mintha épp csak az időjárásról beszélne. mintha nem is az övé lenne.
- pedig született egy lányunk is.
- komolyan mondja? és tartja vele a kapcsolatot?
- ..nem..
- fel kellene hívnia őt... hol él?
- Hollandiában. Németországban született, de most Hollandiában élnek a mamájával. Ő is hívott, hogy menjek vissza. De én nem megyek vissza. Aminek egyszer vége lett, nem kezdem újra. Minek kezdjem?
- És aki 30 éve vár?
- Hozzá se. Ami egyszer elromlott többé nem lesz ugyanaz. Mert mindkét fél figyelni fog azokra a hibákra, amik miatt lehet, hogy egész addig szerették egymást. Semmi nem lesz többé ugyanolyan. Meg, tudja, a bizalom..
sóhajtok..hogyne tudnám.. 
- Az előző párommal is 5 évig voltam együtt. Tudja a hosszú kapcsolatok híve vagyok. 4 évig nagyon szerettük egymást, soha nem volt egy veszekedésünk se, és az ötödik év első napjának reggelén azt mondta, kérjem magam át nappali műszakba, meg hogy miért dolgozok mindig éjszakánként? eddig nem volt baj, most meg hirtelen az? hát hogy van ez, mondja?
el akarom mondani neki, hogy az a nő gyereket akart tőle, és azt hogy megkérje a kezét, de lassan hazaérünk, és nincs kedvem felzaklatni. Előkeresem a pénzt a pénztárcámból és odaadom neki. Megköszöni, a kilincs felé nyúlok, de félúton megáll a kezem.
- Keresse meg a lányát. Szüksége van magára.
- Tudom.. Jóéjszakát.
- Jóéjszakát. 
Kiszállok a taxiból, becsukom az ajtót, a taxis rákönyököl a kormányra és pöfögve elindul.
Miközben a kulcsaimat keresem, azon gondolkodom, ez az ember a szerelmet nem ismeri-e, túl gőgös, ennyire szigorú magához, ennyire büszke, vagy csak pusztán nem háborgatja a múltat? vagy talán gyáva lenne? és vajon, volt-e valaha boldog?
kinyitom a kaput, felsétálok a lépcsőn. kinyitom az ajtót is. leveszem a cipőmet és leveszem a kabátom. felsétálok az emeletre. a szobám ajtajába rakom a táskámat. a fürdő felé tartok. leveszem a ruháimat és ráterítem egy székre. beállok a zuhany alá érzem ahogy elgémberedett, hideg végtagjaimon végigfutnak a meleg vízcseppek. jól esik. nem tudom meddig állok ott.

" persze, van hogy sikerül" vajon vállalom-e a kockázatot, és vajon megéri-e? ha Te leszel ott mellettem, mikor nem kapom meg az állást amit szeretnék, ha Te leszel az, akivel miután beköltöztünk az új lakásunkba, rögtön csőtörés lesz és úszni fog az egész konyha, ha Te leszel ott meghatódva az oltár előtt mikor belépek a templomba, ha Te leszel az, aki végig fogni fogja a kezemet mikor megszületik az első gyerekünk, ha Te leszel az akivel a falevelek között fogjuk tologatni a babakocsit, ha Te leszel az akivel éjszakákon át számolgatni fogjuk a pénzünket, hogy ki tudjuk fizetni a számlákat, ha Te leszel az a büszke apuka aki a középsőért elmegy első nap az iskolába, ha Te leszel az aki minden vasárnapi ebédnél az én főztömre mond áldást, ha Te leszel az aki hogyha beteg leszek ápolni fog, ha Te leszel az, aki tartja a fonalat, miközben én pulóvert kötök az unokáknak, ha Te leszel az aki sakkozni tanítja őket, és mikor meg kell halni akkor egyszerre halunk meg, hogy egyikőnknek se fájjon többé, ha és tudod ha ez mind teljesülni fog, akkor megéri. akkor minden megéri. akkor nem sajnálok egyetlen könnycseppet, egyetlen álmatlan éjszakát, egyetlen elmaradt ölelést sem. de mi van ha nem így van? ha úgy kellene tennem, ahogy ez a férfi teszi mindig ha úgy érzi indulnia kell. nem néz hátra. és vajon tényleg nem néz hátra? vajon soha nem gondol arra, mi lett volna ha? ha egyszer mégis visszanéz? és vajon boldog-e így? és vajon én boldog vagyok-e így?
elzárom a csapot, és elhúzom a zuhanyfülke ajtaját. magamra csavarom a kedvenc sárga törölközőmet. le akarom mosni az elkenődött szempillaspirált, és a tükörbe nézek. megint ugyanaz az idegen nő néz vissza. és a gyerek? jesszus, ott hagytam a gyereket a hátsó ülésen. törölközőstől rohanok le a földszintre és feltépem az ajtót. ott ül összekucorodva az ajtó előtt. mikor meglát, feláll, elsétál mellettem és miközben leveszi a piros bojtos sapkáját azt mondja: "már azt hittem elfelejtettél"

a nagyágyban fekszem, azon a matracon amit együtt cipeltünk fel a csigalépcsőn, és mikor felértünk, én rávetettem magam, te meg megálltál felettem mosolyogva...
hát pont itt fekszem, körülöttem millió egy papír, ez az első hónapom az egyetemen. tanulnom kéne, Te egy verset olvasol a telefonban. sosem találtam meg a címét és Te nem voltál hajlandó elárulni akkor. aztán mikor vége a versnek azt kérdezed, boldog vagyok-e. és utoljára elbúcsúzol és csak a nagy csend marad körös körül a lámpafényes szobában.
és hónapok telnek el, néha jobb napokkal néha rosszabbakkal, és alig jutsz eszembe, és nem is szeretném, hogy eszembe juss.
és aztán hirtelen minden megváltozik. mikor elengedtél gyönyörű szép fehér ruhában bontakoztam ki a meggyengült ölelésből, hajamban virágkoszorú, és emlékszel aznap telihold volt és én azon az éjszakán oda tértem haza aludni.
lassan egy éve történt.. most halkan lépdelek a törött edények, kitört lábú székek, és a kialudt gyertyacsonkok között. meglepődnél ha láthatnál, de szerencsére már nem vagy itt. pedig tudom, hogy még maradtál miután elmentem. ez a ruha ez igen, pontosan az a ruha, csak csupa sár, a koszorú is elhervadt útközben, s az üvegcipő feltörte a lábamat, levettem, valahol az út mellett megtalálhatnám még, de nem akarok visszamenni.
itt mindenünk itt van, ahogy azt megígértük egymásnak. most pont erre a helyre van szükségem, kitakarítom, hogy én is megtisztuljak. alkonyatkor lemegyek a tóhoz fürdeni, és kimosom a ruhámat is. gyorsan megszárad, fülledt meleg van. este egy pokrócba burkolózva alszom el a hintaszékben. azt álmodom hogy átölelsz, homlokon csókolsz és tovatűnsz az éjszakában. 
"most látom milyen óriás ő" .. hogy akkor képes voltam olyan könnyen továbblépni az csakis azért történt mert szeretve voltam, egész voltam és mert mennem kellett.. és elengedtél hogy boldog legyek, és abban a borús félmosolyban ez a perc is benne volt, hogy majd egyszer úgyis megértem. hát eljött. most ugye az a rész következik, hogy ha vissza tudnék menni az időben, mit csinálnék máshogy. de erre még gondolni sem szabad. hisz minden lépés amit tettél az vezetett pont ahhoz az emberhez aki most vagy. s most mégis lennék inkább az a lány aki ott mosolyog a videóban. 
és legyintesz és azt mondod: most már mindegy.. sétára invitálsz a völgybe, sokat mesélsz hogy mi történt Veled azóta, és csak remélni tudom:boldog vagy. nekem nem kell magamról beszélnem, hisz úgyis tudod. estefelé hazafelé indulunk, ami már nem is otthonunk. azt suttogod, mindig emlékezzek arra akik voltunk, én hálát rebegnék, de szájamra rakod az ujjadat, csendre intesz és újra eltűnsz a félhomályban.
az ajtófélfának támaszkodva nézek utánad még sokáig, majd mikor már az a kicsi pont sem látszik belőled, behúzom az ajtót és vacsorát kezdek főzni.

maradok még ha nem baj.

hűvös van már és kicsit hideg a víz. hideg ahogy lábaimat simogatja. néha a hullám a bokámnál is feljebb csap. köveken lépdesem. olyan szép szürke kövek, mind-mind olyan szép szabályos, mintha csak egy kifestőkönyvből ragasztották volna ide őket.

most gyűlöl, mert nem bírtam tovább a súlyát. gyűlöl mert nem bírtam tovább harcolni érte, mindhiába. pedig sosem kérte... most se kéri... csak haragszik amiért nem teszem.. mint mindig most is a büszkesége győz a szíve felett.

azon gondolkozom, hogyan is kell egy szerelmet elengedni. hiszen minden szerelem más, és ez különösen más volt mint a többi. mások azt mondják jó volt egy leckének. de ez olyan akár a diploma: én még nem tudom mit tanultam belőle. majd ott kint az életben fog csak kiderülni.

és hallom hogy szid és egyre csak szid ott az asztal végén, és nem fáj, csak hallgatom. nem fáj már, csak keserédes mosolyt ölt a szivem.. hát ennyit ért. minden amit valaha is meg akartam neki mutatni. legfőképp azt, hogy miért is jó ember... megakartam neki mutatni milyen amikor igazán szeretek valakit. sokszor jobban mint saját magamat. és most ott ül és csak fröcsögnek a szájából azok a söráztatta cigerattafüstös részeg szavak, és örülök hogy már nem fáj, mert ha ugye fájna akkor nagyon fájna. később azt mondja "én már leírtalak magamnak az elmúlt két hétben" és nem szólok semmit, mert olyan felesleges lenne. úgysem érti meg. hazafelé a bekötő úton a kátyúkat kerülgetve azért csak legurul egy-két könnycsepp, még szerencse hogy úgysem látja senki kivéve persze a macit a kalaptartón.

persze, alakulhatott volna máshogy. de azzal hogy a múltat szidja a jövőt teszi tönkre. a földre szegezi a tekintetét és csak mondja... és a többiek hallgatják. néha rámemelik nehéz tekintetüket és én biztatóan mosolygok. leperegnek rólam szavai? nem állítanám. majd talán egyszer.

most inkább vissza a patakhoz, meg (a) válaszúthoz, amihez ott érkeztem. és hány titokban lopott órán át ültem annak a fának a tövében és csak figyeltem a völgy túloldalát. és tudtam hogy minden szimbolikus.hogy nincsenek véletlenek. 
lágyan csobog a víz egyre lefelé és én mélyebbre és mélyebbre gázolok benne. úgy szeretném hogy még a fejem búbját is ellepje a víz. nem akarok megfulladni. csak megtisztulni. elázik a ruhám, és végül már az ajkaimat csókolja a víz. nagy levegő. merülés. 

és vissza a bekötőútra. "sajnálom" szalad ki számon. sajnálom hogy gyenge voltam. sajnálom, hogy nem bírtam tovább. már ez is jóval több volt mint amit hittem hogy elbírok. hát mégis jó lecke volt ez magamról. 
mindjárt otthon vagyok, már nincs sok hátra. már látom az utcát. már kanyarodok is. a rádióban egy régről kedves dallam csendül fel.. most múlik pontosan.. engedem hadd menjen..
engem, hadd menjen.

akit igazán szeretnél sosem kaphatod meg- mondja és arcát kezeibe temeti. látni a gerincoszlopát, sokat fogyott. ahogy mozdul olyan mintha repülni akarna.. mozog a szárnya is vele..
lassan futnak végig az ujjaim a csigolyákon és olyan mintha nem is én feküdnék ebben az ágyban. mert én mit is keresnék itt? nem nekem kellene itt feküdnöm, talán igen annak a lánynak tegnapról.
néha szerelmes tudok lenni a saját naivságomba. és néha gyűlölni is tudom azt. azt mondod a szerelem és a gyűlölet közel áll egymáshoz? hát igen.. egyet kell értenem.
feláll, a hűtőhöz sétál és azzal a jellegzetes kézmozdulattal ráteszi a kézfejét a mellkasára. lehunyom a szemem. azt kívánom hogy mikor újra kinyitom, már ne legyek itt. hogy rég látott büszkeségemmel kéz a kézben sétálgassak valahol. 
azt hiszem az a baj hogy mikor hat évesek voltunk azt írtad az emlékkönyvembe: mindig hallgass a szivedre.. és mellérajzoltál egy macifejet.. istenem csak hatévesek voltunk.. én lehet hogy öt.. hát látod látod lassan 20 évvel később azt kell mondjam Neked, hogy megfogadtam a kérésedet, de azt hiszem lábjegyzeteket kellett volna írnod, de legalábbis megcsillagozni azt a mondatot. 
az a pofon azóta is meglep. nem volt jogos, nem kell hogy mondd.. nem igazán érzem azóta magam embernek.. inkább állatnak aki azért bánt hogy őt ne bántsák.. pontosabban: ez még önvédelemnek is gyatra volt. egyig se számoltam el nemhogy tízig.. jesszus.. egyre gyerekesebben viselkedem.. emlékszel hogy még a lapátomat se adtam oda a játszótéren senkinek? nekem se kellett másé, de az enyém se kelljen másnak.. szóval maradjunk annyiban ösztönből cselekedtem.. ne nevess..  tudom nehéz.. de a kedvemért légyszíves próbálj meg komoly maradni.. így is elég hülyén érzem magam. ez nem én vagyok.. ez valaki más lesz, bizonyára... ha kinyitom a szemem még mindig ugyanott leszek? ugye nem..
hallom hogy becsukja az hűtőajtót és érzem hogy visszaül az ágyra, homlokoncsókol. tudtad hogy a homlokcsók a hűség jele? mindegy.. lényegtelen.. 

tudod én azt hittem hogyha szeretek valakit nem kell soha csak egy részét adnom, hanem szerethetek teljes szivemből. most úgy tűnik mégsem.. mert ha őt egész szivemmel szeretem, összetöri az egészet, nem úgy véletlenül, inkább jól földhöz vágja és ugrálni kezd rajta és az arcomba röhög.. szóval ezért inkább megpróbáltam őt kevésbé szeretni de úgy semmi értelme nem volt..mert a maradék részét másnak kellett adnom... és hát most mégis azt mondta hogy kell neki az egész, és én ismét hittem neki, és ugye milyen boldog voltam a telefonban? látnod kellett volna.. 
aztán mégis dinamitot dugott a hónom alá, meggyújtotta a kanócot és elfutott. Én lekonyítottam a számat, hagytam hogy nagyot robbanjon a bomba aztán meg hazasétaltam.. úgy néztem ki tudod mint a Gyalogkakukk csak volt rajtam egy nagy lyuk éppen szívtájt és a sebességem sem volt túl gyorsnak mondható. szóval igazából ja.. egyáltalán nem is hasonlítottam egy Gyalogkakukkra.

semmi sem fog változni. egyáltalán semmi. sosem fogja megérteni a szerelmem értékét. hogy mennyire fontos nekem. hogy minden tette olyan mintha az én tettem is volna, egyúttal. és persze mindenért lehet engem hibáztatni, mert én meg olyan vagyok hogy eltűröm (persze csak tőle, mástól soha) és azt mondani "több az előnyöd mint a hátrányod" csak valahogy olyan fura az egész. 
volt már egyszer ilyen.. seveledsenélküled. azóta is imádnám, ha nem lenne olyan erős hogy azt mondja "többre tartalak annál mintsem újra megbántsalak" 
az jutott most eszembe tudod hogy hol kezdődik az önzés és hol ér véget a szerelem? azt hiszem mégis csak van egy közös tulajdonságunk. hogy önzők vagyunk. csak éppen nem ugyanazt akarjuk.

kinyitom a szemem. rámmosolyog és újra elhiszem. nem sokáig, hisz már a hazavezető úton arra gondolok, hogy képtelen leszek félszerelemmel élni tovább,de még nem mozdultam meg úgyhogy még tart a pillanat. 
mellémfekszik, mellkasomra hajtja a fejét.. boldognak látszik.. boldognak látszunk.. de hisz pont Te mondtad : akit igazán szeretünk, sosem kapjuk meg.

- Kérek mindenkit álljunk be.. Gyerünk, gyerünk, most jók a fények... Mindjárt ideérkeznek.. Szeretném ha ezúttal senki nem bénázna.. Világos voltam? Gyerünk szétszóródni, hamarosan befut a vonat!! Hahó, vége a cigiszünetnek!!! Mindenki a helyén??? Csapóóó indul, kamera forog!

Arra gondolok hogy mindmind csak statiszták és odafentről rendezik az egészet. Hogy ez a peron nem is az a peron, ahonnan a vonatod indul, csak megjátsszák az egészet és a sín sem tart tovább csak ameddig ellátni.
És mégis mindjárt indul a vonat. És ha elindul akkor minden valósággá fog válni, és vajon tényleg ezt akarjuk?
Aztán felszállsz a vonatra a nagy kék táskával a válladon. És az utolsó csók.. persze sosem tudhatjuk mi emberek hogy melyik lesz az utolsó. ember vagy Te is nem isten, és én csak most vettem észre.
lehúzod az ablakot és kinyújtod a kezedet. közelebb lépek a vagonhoz és megfogom. még van esély még megállíthatom a vonatot, talán ha eléfeküdnék vagy ha kilyukasztanám a kerekét?.. nevetsz kicsit.. és megrándul a kék förmedvény és elengedem a kezed és rámzuhan a világ.. újra előtörnek a könnyek és bambán nézem ahogy távolodsz.. igazából nem kéne sírnom, hiszen én akartam.. ugye én akartam? olyan homályos minden.. látni a könnyeimtől nem látok érezni a szívemtől nem érzek.. 
visszaülök a padra ahol addig ültünk.. és ott a nevünk belevésve.. remélem soha nem viszik el azt a padot onnan.. aztán fogalmam sincs meddig ülök ott.. próbálom visszatartani a sírást (elvégre nincs nálam zsebkendő) és újrajátszok mindent..
a Tisza-parti sétát, a törött szárnyú galambot, az egymás fejéhez vagdosást, a vacsorát, azt az ölelést a parkolóban, a szabadtérit, a teliholdat, a búcsút, az éjszakát, a kis bogarat a lefolyóban, hogy hoztál nekem reggelit, a vonatutat, a dinnyeevést, a négy lányt, a végigbeszélgetett estét, a Nehru-partos sztorit, az utolsó titkomat, az utolsó éjszakát, a másnap reggeli kétségbeesést, hogy megtanítottál forogni  (még mindig nem megy :( , hogy azért mégis megvigasztaltuk egymást, és amikor belemásztam a táskádba mondván beleférek én, és összekucorodtunk a földön, és a Kétpasit és..
- szia, miért sírsz? - kérdi egy idegen a semmiből és valaki a távolból ordítani kezd egy hang, hogy "Hééé ez nincs benne a forgatókönyvben, húzz el onnan" és bocsánatot kér és elmegy. 
a forgatókönyv szerint az jön, hogy összeszedem magam és felállok innét.. nem olyan nehéz az.. és mégiscsak.. aki szeret visszajön ugye? én még annyi mindent el akartam mondani csak.. "soha nem jutottak az eszembe a tökéletes szavak mert csak Te jártál a fejemben".. 
süt nap és folyik a lábamon a víz, ahogy kisétálok az állomásról. már a buszmegállóban állok (igaz nem emlékszem hogy jutottam oda) mikor egy fiú elrohan előttem, felszáll a buszra, és az ablakba tapadva néz.. engem néz? mintha mondani akarna valamit, mintha mind mondani akarnának valamit, aztán mégsem mondják.. talán félnek a rendezőtől.. 
majd egyszer tudod ha ott állunk újra, majd viszem a kis jegyzeteimet és elmondok mindent, hogy bármi történjen is mindig számíthatsz rám, és hogy úgy lettél az egyik legfontosabb rész az életemben hogy nem is vettem észre.. tudod mi nem is vettük észre, mink volt, milyen csodánk volt.. mi nem vigyáztunk rá eléggé.. és ha újrakezdhetnénk ezzel kezdeném.. hogy figyi én nem csak egy csaj leszek a sok közül, oké vetted? 
mi két teljesen normális ember vagyunk, akik őrültnek hitték egymást, és túl későn jöttek rá, hogy az igazi lényt szeretik egymásban az álarc mögött. egyáltalán arra is túl későn jöttünk rá, hogy ennyire fontosak vagyunk egymásnak..
elővettem a dobozt és nem is raktam vissza.. több emlék gyűlik bele ebben a néhány napban mint egész eddig.. hiányzol Babo.

szóval azt mondod nehéz.. hogy nehéz a súlya.. értem is meg nem is. nem szabadna nehéznek lennie. azt mondod megleptelek. hát Te is engem. tudod én nem így terveztem én pont nem így.
tudod úgy képzeltem hogy jön majd fehér lovon, felvesz maga mellé és a kastélyba visz. de nem így történt. felvett maga mellé aztán a sárba lökött, tudod sok eső esett aznap. és továbbment és aztán mégis visszafordult és felém nyújtotta a kezét, és tudod én is felé nyújtottam(deminek) a kezem és most koszos a királylány. az a sok udvarhölgy, meg szolgáló mind körös-körül és lesi a kívánságát, de mikor kimennek a szobából felhúzzák az orrukat és fintorogva azt mondják "koszos a királylány"
és azt mondod nem érdekel mit mondanak mások, de azért ha az ablakon kinézel és látsz gyermekeket a sárban játszani szalmakoronával a fejükön azért rájuk kiabálsz hogy ne itt játszanak. pedig nem is az a baj hogy itt játszanak. de az persze hogy mi is a baj igazából, mindegy.
én azt gondolom nem így képzeltem magam. nem tudod mid van amíg el nem veszíted. vajonminekkellmindegyegyesközmondástasajátbőrünkönmegtapasztalni?! ..  épp amikor azt hittem nem vagyok senki akkor voltam valaki. mert magamhoz tartoztam. igen... talán nem tartoztam máshoz, de magamhoz igen. hmm tessék? hogy most hova tartozok? legkevésbé sem tudom. tudod én nem azt akarom hogy történjen, hanem tudod én azt akarom hogy minden percét érezzem a bőrömön, tudod nem túl hosszú. nem érted igaz? túl sok a tudod.. ne ismételjem a szavakat. nehéz most.. tudod, nehéz most.
kezedbe veheted az arcom és kérdezheted mi a baj, de úgy sem tudom megmondani. tudom, hogy minden rendben lesz, hogy hamarosan ugyanolyan boldog leszek mint az első csókkor. félek kicsit.. olyan mintha senki nem fogná a kezem. és azért is félek mert olyan mintha én tépném ki magam a kezek közül. tudod nehéz kimondani hogy pont magad elől menekülsz.
olyan füle van mint a boszorkányoknak most vettem csak észre. tudod hogy a cimpa nem válik el a fejtől. azt kérdezte miért olyan fontos ez, de nem tudtam elmondani. nem is mertem. bolondnak nézne.. rég nem voltam bolond. nem is a bolond a jó szó. Brida igen. rég nem voltam Brida. többször visszatért, utoljára egy metróablakban tükröződve láttam. hiányzik és mégis.. nincs erőm érte menni. fél a sötéttől és botorkál a félhomályban. félek visszamenni. fáradt vagyok, folyton fáradt. pedig nem kéne, tudod minden rendben van, itt kívül itt minden rendben van. mindenki csak kétségbe esne ha azt mondanám ott belül semmi sincs rendben, hogy penészes minden. és tudod mind, de mind eladókká válnak és azt kérdezik: "miben tudok segíteni" de nem tudnak. persze volt aki tudott. hosszú történet, látom hogy fáradt vagy.
nem kell, nem kell, tudom hogy zavarok. csak zagyválok itt össze vissza és Neked korán kell holnap kelned. ne nézz így rám.. pont ezt az egyet kértem. hogy ne ess pánikba. csak bízz bennem. mennem kell. szeretlek.
'És összehúzza maga előtt a kabátját és kilép az ajtón és egy pillanat alatt átjárja a szél, és kirázza a hideg, és már nem hallja de az utca végén egy kapualjban egy kisfiú az anyja szoknyája mögül azt kiabálja "koszos a királylány, koszos a királylány" s az anyja nevet és a házba tereli'

arra gondoltam, ha megszületik és megkérdezi tőlem, mi az hogy hűség, vajon mit fogok mondani neki. igaz, az én anyám se mesélt róla.

mert talán minden a királylányokkal kezdődik, meg jön ugye a herceg, és legyőzi az összes akadályt, és eszébe se jut, hogy a fene fog futkosni a sárkány elől és nem is megy el a dizsibe hogy keressen magának egy "szemre való menyecskét", sem nem ül be a 'nagy kiszabadítás' előtt egy(...) sörre a haverokkal és részegedik le, és nem is hívja fel másnap hogy 'upsz tök kiment a fejemből hogy talcsizunk'. a királylány meg alszik fenn a toronyban, mert ugye megteheti, nem kell azon görcsölnie, hogy basszus jön-e a királyfi, vagy még ott kell facebookoznia évekig. megcsalásról meg ugye szó sem esik.

nem tudom melyik rosszabb. oda vagy vissza. senki nem beszél erről. a mesékben sem beszélnek erről. már én is óvatosabb vagyok. már nem minden mondatot hallok meg, és már nem is akarok megtudni mindent. ha valaki az ő nevével kezd egy beszélgetést, biztos hogy épp valami fontos dolgom akad hirtelen. persze, megváltozott. tényleg megváltozott. de vajon jó-e neki így.
ki kell-e derülni-e egy ilyennek? én azt mondom igen. ha már megcsaltad, és akkor ilyen menő voltál, akkor másnap is legyél az mikor meg akar csókolni. persze, előfordul. emberek vagyunk, hibázunk. de vajon megtennénk-e az igazival is...
és vajon.. mi számít megcsalásnak? (persze szomorú ha már ilyenen kell gondolkodni) azt hiszem ezt minden pár maga dönti el. igen, ez a mi kapcsolatunk, ezek szerint a szabályok szerint élünk. néha túl sok, néha túl kevés a szabály. azt hiszem ennyin múlik az egész. nekem réges-rég legalábbis ennyin múlt. szabad akartam lenni. mint utóbb kiderült, ő is. súlyos sírkő ez egy szépnek gondolt ámde elmúlt kapcsolat végére. 
szóval el kell mondani. mert különben túl későn tudja meg, vagy mástól tudja meg. persze.. maradhat örökre benned is, de sosem tudsz majd úgy tükörbe nézni, mint azelőtt. nem tudod úgy szeretni, mint azelőtt. nem tudsz úgy a szemébe mosolyogni, úgy végigsimítani rajta, úgy csókolni.aha, nem akarsz neki fájdalmat okozni.. béna szöveg. 
szóval úgyis kiderül. soha nem fogom elfelejteni azokat a pillanatokat. percek alatt omlik össze a világ, mintha sorban hullanának le a polcról az emlékeid. mintha remegni kezdene a föld és te alagútba szorultál. más kellett. valaki más helyetted. nem vagy elég jó. neki nem. először el se akarod hinni. aztán beindul az automata védőrendszer, igen szedem a cuccaim, a múltkor a zöld pulcsim nála maradt, most azonnal elmegyek hozzá és elkérem tőle, és aztán soha ne lássam többet.utána a harmadik lépés mikor rájössz, hogy nem is bírsz mozdulni. eszedbe jutnak az apró puha szőrök a nyakán. az ölelései. a szavai-bár akkor úgy tűnik mind hazugság volt-,  és rád hullanak az emlékek. azokra az időkre gondolsz mikor még nem csalt meg, és hirtelen két részre oszlik az időszámításotok. eszedbe jutnak a gödröcskék az arcán. az álmai amiket csak Te ismersz. az első tánc. az első csók. az első érintés. és itt jön a negyedik rész : akkor miért csinálta, és az összeomlás. és az egyetlen kérdés: meg fogsz-e bocsájtani. persze, a válasz már ott és akkor megvan. Tőled függ, de rajta múlik. hogy egyáltalán akarja-e. 
nehéz azt mondani: igen, megbocsájtottam. hogy már nem is jut eszembe, már nem is fáj. azt gondolom folytatódhat innen tovább egy kapcsolat, de nekem is össze van készítve a csomagom, bármikor, indulásra készen. idővel majd lehet kicsomagolok, de ahhoz évek kellenek. 
eshetne még szó arról, hogy kismegcsalás meg nagymegcsalás, utóbbiban szerencsére sehogyan sem volt részem, de azt gondolom a megcsalástól már mindegy. vagy kitudja.. nem is akarom megtudni.
megváltozott. furcsa még, nem nagyon merem elhinni. mégiscsak amolyan pirospacsi ez. de túl vagyunk rajta. már a leányzóra is rámosolyogtam hétfőn!

ééééés van egy fél jogsim!! :)

ugyebáraheppiendalényeg.
(Zsófi azt hiszem láttalak múlt pénteken a Népligetben egy pillanatra :)

Egy nő sosem adja egy férfi kezébe a szívét önként. Sosem döntés kérdése ez. Vagy ha mégis, az a szerelem halálra van ítélve. Általában nem vesszük észre mikor szeretünk bele A férfiba. Nincs egy jól meghatározható pont, hogy na, igen, mától hozzá tudnék menni. Rájöttem, altatással végzik a dolguk. Pillantással injekcióznak, mi alélunk, s az ébredéskor már mindegy.. Szívműtéten estünk át és még azt se mondhatjuk, hogy beleegyezés nélkül. A férfinak még papírja is lesz, amit mi magunk írtunk alá, dátummal, pecséttel sőt csókunkkal hitelesítettük. S még szerencsésnek mondhatjuk magunkat ha a papír nem a házassági szerződésünk. Tényleg.
Meg aztán.. Semmi sem olyan egyszerű mint tűnik. Rájössz, hogy bocsánatot nem akkor kérsz, ha rosszat tettél, hanem mikor a kapcsolatodat többre értékeled az egódnál (persze ez csak nőkre érvényes. ha egy férfi bocsánatot kér megcsalt; belefáradt abba hogy fél órája kiabálsz vele, és hiába van max hangerőn a meccs, ígysem hallja a közvetítőt sőt az előbb kitakartad azt a remek helyzetet; szexelni akar; éhes; ki kell vasalni az ingét vagy ezek kombinációja) Visszatérve az egóhoz.. Tulajdonképpen amint az egót mesterségesen elő tudjuk állítani, menni fog a férfiak klónozása is, hiszen testük 90 %-a ebből az anyagból áll. Persze, azért ha mi  nők mélyen magunka nézünk, rájöhetünk, pont ezért imádjuk őket.
Persze a helyzet nem ilyen vészes, akadnak jó számmal kivételek, az ember lánya valahogy mégsem vonzódik hozzájuk. Rejtély.

egy pár napja még arról akartam írni, hogy minden álmom valóra vált. hogy visszaolvastam  a régebbi naplóimat, és mosolyogva olvastam őket. amiért, végtére is minden úgy alakult, ahogy akartam. pedig a végén már nem is akartam annyira.

ma inkább arról írok hogy nem aludtam az éjjel. hogy 39 fokos lázam volt. hogy 1 órát beszéltem a legeslegjobbal telefonon. hogy olyan nehéz konstatálni "indulni kell" hogy ennyi volt, hogy vége van. mert vajon vége van? reggel 7körül sikerült elaludnom és fél 8kor arra ébredtem, biztos csak álom volt. nem volt az. 
nem gyakran szúrnak szíven, ezért szerencsésnek mondhatom magam. ő viszont mindig is sebzett. sebzett aztán gyógyított. és mindig csak a gyógyítás maradt meg. ahogy kezébe fogja az arcomat és rám mosolyog, én pedig a nyakába zuhanok. a Lány azt kérdezte, minek birom még mindig. pedig egyszerű a válasz: szeretem. persze mindig olyanokba szeretek bele akikbe nem kéne. most is így volt. 
olyan nehéz most hallani a hangját, azokra a gyönyörű dolgokra gondolva amit kaptam tőle. Sokat beszélt a jövendőbeli gyerekeinkről, de legbelül sosem mertem elhinni, hogy komolyan gondolja, pont ettől a puffanástól féltem. Olyanok voltunk akár tűz a vízzel. Aztán fokozatosan mutatta meg a világát. És én vele mentem. Bárhová. Gondolkodás nélkül. 
Aztán néha kiderültek dolgok, de nem tudtam rá haragudni. most se igazán megy. egy szavába kerülne és maradnék. de nem fogja kérni.

"19 szál tulipán és a sebek maradtak utána. Az egész egy lassú tánccal kezdődött. Rumbával, vagy valami hasonlóval. Tangó lett belőle. Vértől és izzadságtól bűzlő massza. S az állandó harc. Tűz a vízzel. Elsöprő, eszméletveszejtő háromhónapnyi szeretkezés. Bárhová ment, vitt magával, végighúzott a pokol izzó macskaköves utcáin. S én ordítottam a fájdalomtól mégis azt kiabáltam "MÉG" Bárhova hurcolt fájdalmat hagytam magam után és veszettül nem érdekelt. Élni akartam, kegyetlenül égni. Egy nap aztán már nem vitt magával és ráébredtem: egyedül ragadtam a pokolban. Hajamba boszorkányok túrtak és arcomat karmolták. Fülembe nyaltak. Suttogtak. Zöldes-sárgás körmeikkel ruhámat kezdték tépni. "Hazudik Neked" mondták "Folyton hazudik". Ő pedig sehol sem volt, így egymagam kezdtem bizonygatni, ez nem igaz! én hiszek a szerelmünkben! .. aztán eltűntek.
megtépázva ültem a pokol szélén és lelógattam lábaimat. Könnyeim alatt tulipánok nőttek. Ezeket hozom most magammal, vissza a valóba, messze a szenvedélytől, messze a fájdalomtól, messze tőle. én tényleg szeret(t)em. "

(azt hiszem ezt pont azon a napon írtam)

és persze itt a kérdés, hogyan tovább. másnak lehet egyértelmű volna, én mégis mosolyogva írom ezeket a sorokat. ő egy nagyon jó ember. tényleg az. rengeteg mindent kaptam tőle. és szeretett is a maga módján. nem akartam soha megváltani, nehezen fogadta mindig is el a segítségemet. olyan dolgokat mutatott meg, amiket egyedül soha nem tapasztaltam volna meg. őt mindenki szereti, de én másért szeretem mint a többiek. mert beengedett, és láttam őt valójában. maszkok nélkül, egyszerűen.hogy mennyi kincs van legbelül.  láttam a szivét is, hogy szeret engem. most hiába mondom, hogy sosem mertem elhinni, mert ha ez igaz volna, most nem ülnék itt. elhittem, hogy megengedi hogy boldoggá tegyem. de nem voltam elég jó. az én hibám. túl sok bennem a komplexus, hogy nem vagyok jó semmire. ezt is próbálta megtanítani, hogy igenis értékes vagyok. de mellette azért nehéz értékesnek tűnni.

szépen süt a nap. lehetne ez akár egy gyönyörű szerelmes nap akár, de ideje meghajolni. elfogadni a tapsot és elindulni. úgy maradnék még, Istenem, úgy maradnék még. bár mondaná, hogy nem igaz, hogy nem így történt, hogy bocsássak meg, hogy sajnálja, hogy nem jelentett semmit, bár még egyszer a kezembe vehetném az arcát és csókot lehelhetnék rá. mit meg nem adnék érte. de úgysem fogja kérni. ahhoz túl büszke. csak húzzák már le a függönyt, hogy meghalhassak a színpadon.

(mi lesz ha Fanni szerelmes lesz de rájön bizony ismét csalódnia kell?..)

ő az a fajta ember aki visszaviszi a börgerkingben a fantát ha vízíze van a 'nyakukba borítom' felkiáltással.
azt már nem tudom, hogy csak álmodtam-e vagy tényleg megtörtént, mikor azt mondta "igen, tényleg mások vagyunk, de ez így van jól" azt hiszem megtörtént és azt is hiszem hogy sírtam közben. 
hirtelen jött, tudod úgy, mint mikor a napnyalta délutánban egyszercsak villámlani kezd. olyan volt, mint mikor Gólyatáborban (részegen) bekötötték a szemem és megforgattak háromszor, és azt mondták induljak el előre. aztán mentem, mentem és aztán már nem is hallottam a többiek hangját és piszkosul magamra maradtam a nagy sötétségben.
vagy mint mikor rájössz hogy tulajdonképpen te nem is akarsz kiugrani a repülőből, de már kilöktek és gravitálsz erősen lefelé és ha szerencséd van az ejtőernyőd még időben kiold. 
az a fajta ember ő, akire anyám azt mondta "miért gondolod hogy bármivel is többet akar majd tőled mint a többitől?" nem gondoltam semmit. nem is akartam. sosem akartam őt 'megváltani'. magamat sem. csak biztonságra vágytam. és ez alá az áll alá én pont beférek. ez a fekete szövetkabát pont az ajkaim és a fülem között súrolja az arcom. ez a szempár pontosan addig néz a busz után ameddig az enyém nézi őt. ennyit tudtam meg a legelső estén. elég volt. egy kezet éreztem a sajátomban és nem kellett több. azon az éjjel levitt a hátán a lépcsőn.

-játsszál velem- könyörgök neki és végre üldözni kezd a lámpaoszlop körül. én nagyokat nevetek, ő nemsokára feladja, kézen fog és a villamosmegállóba húz. nem érzem úgy, hogy megérkeztem. hogy eljött értem a szőke herceg fehér lovon. nem is akarom ezt érezni. eddig még mindig ezt éreztem és utána mindig lelöktem őket a lovukról és elvágtattam vele. mert én meg ez a fajta ember vagyok. őt nem akarom lelökni sehonnan. egyszerűen csak jól van így. ez a kéz a kezemben itt más utakra visz, mint amiken addig jártam és nem mindig csak a jóra. mégsem gondoltam egyszer sem, hogy visszafordulok. mert azon a csütörtök éjjelen a kezébe adtam a kezemet, bekötöttem a szememet és azt mondtam neki: "mindegy merre viszel, csak vigyél magaddal" talán ha egyedül maradok, akkor is eljutottam volna valahova, de hogy nem itt lennék az biztos. lehet rám a követ dobálni, hogy az egyszerűbb megoldást választottam, de ez csak eleinte volt igaz. csak eleinte volt könnyű bekötött szemmel vezetve lenni, aztán jöttek a bukkanók, jelzőtáblák, útkereszteződések, veszélyes helyek (csak hogy a kresznél maradjunk :P ) sokszor csak húzott maga után, sokszor megsérültem, hiába vigyázott rám..
csak mostanában kezdek a kendő alól ki-kikukucskálni és büszke rám ezért.

az a fajta srác ő akivel ha osztálytársak vagyunk, gyűlöltük volna egymást tiszta szívből. azt mondta, úgy ismert meg mint "egy icipici szőke energiabombát aki folyton csak bulizna" és hát lássuk be ez elég távol esik az elmúlt 8 év elképzeléseitől. az úgy van hogy egy ilyen zárt közösségben egy idő után elfogadod a többiek által számodra választott helyet és nem is próbálsz rajta változtatni, csak néha tűnik fel, hogy tulajdonképpen te nem is ilyen vagy. mindenki azt mondta az egyetem olyan hely lesz, ahol senki nem foglalkozik majd veled, és én ennek rettentően örültem. nem volt veszíteni valóm. csak jobb jöhet-gondoltam. mára már mindenki foglalkozik velem, pontosan annyit amennyit szeretném és igyekszem is viszonozni, bár ezt azt hiszem sosem tudom majd megköszönni. 
a Hódmezővásárhely felé tartó buszon kibambulva az ablakon, arra gondoltam, hogy ha valaki egy fél éve azt mondja ez az ember leszek aki itt ül a buszon, tapsikolva borultam volna a nyakába. nehéz kimondani, de semmit sem csinálnék másképp. így volt jól. vagy talán pont így nem. de így történt, és imádtam minden pillanatát az elmúlt félévnek. mert az a fajta lány vagyok aki még zht is szeret bemenni megírni, mert találkozhat a többiekkel.

az a fajta ember ő akinek nehezen beszélek a saját kis kusza dolgaimról, mert félek hogy elijesztem. persze leeshetne már, hogy nem az az ijedős fajta. mert az a fajta ember ő akivel ha összeadjuk az ő 'vadságát' meg az én burokban termesztett rózsaszín világomat és elosztjuk kettővel akkor pont valami olyat kapunk, amiből el lehet kezdeni világot építeni. 
az a fajta férfi ő aki mellett iszonyú jó érzés nőnek lenni. emlékszem először egy üveg vizet vettünk együtt az én arcomon meg lehervaszthatatlan mosoly ült (nem is ült sokkal inkább trónolt) és büszkén néztem az amúgy fogatlanésroppantrégkielégített néni szemébe, hogy micsoda barátom van ezt nézze meg.de ő csak egy hangos röffenéssel nyugtázta a dolgot. és akkor a máról még nem is beszéltem, mikor két külön sorba álltunk be vonatjegyet venni, és a sor amelyikbe ő állt be gyorsabbnak bizonyult, így én kiálltam a sajátomból és szerencséjére nem mentem oda hozzá, mert így az előtte álló svájci sapkás lány feltekintett rá, majd elolvadt és szinte könyörgött hogy álljon be elé a sorba, mert tulajdonképpen neki nem is olyan sürgős a jegyvétel, csak hagy kapjon még egy mosolyt.
az a fajta ember ő akit páncél vesz körül és nem könnyen enged be senkit. és ha ki akarsz onnét jönni elenged ő bármikor de többet vissza nem jöhetsz. az a fajta ember ő aki végigtáncolja veled az éjszakát, és akkor is vigyáz rád ha többet ittál a kelleténél. itt megemlíteném hogy elvesztettem a csodasapkámat, majd nem sokkal később egy taxisnak kiselőadást tartottam arról hogy hat és fél! perc alatt kötök másikat, és hogy fogadjunk hogy ő nem tud annyi idő alatt ugyanolyan méretűt és színűt kötni. hazafelé már bemondtam a megállókat amik mellett elhaladtunk pl 'csepel szent imre tér következik' és mire hazahozott már ő tartozott az útiköltség kétszeresével. mindenestre azt hiszem mégiscsak én fizettem.

szeretem hogy szabad vagyok mellette, ez részint a távolságból adódik. végre tudok néha csak magamra is koncentrálni, és csak az esetek 80%ban van a MI a szemem előtt. mert én az a fajta lány vagyok amúgy akinek mindene a szerelem.  és azt hiszem ez már soha nem fog megváltozni :)