néha olyan, mintha az Univerzum nem tudna titkot tartani. persze, mindig küld apró jeleket, de csak éppen annyit, hogy észrevegyük ha nagyon figyelünk. néha viszont, annyira meg akarja mutatni a jövőt, hogy alig bírja magában tartani. valami fantasztikus meglepetést eszelt ki számunkra, aminek tudja hogy nagyon-nagyon fogunk örülni. és ilyenkor "fényben ülés és széltolás, a széléig merészkedés, napfelkelés, parton futás, elbotolás, hanyatt dőlés, elaluvás, felébredés, kertben ülés, növénynövés, hátradőlés, napnyugovás, fényben ülés, hunyorítás"

igazából m kakaóscsigájával indult mindent. néha vannak jó meglátásai az élet Nagydolgairól. mondom, néha.

és arra is rájöttem, hogy mi nők milyen mohók is vagyunk.
nade visszatérve. legyen minden férfi egy-egy kakaóscsiga. kezdetben kicsi csigák, anyukájuk meggyúrja, megédesíti, formázni próbálja őket, aztán tepsibe rakja a kis kelesztett finomságokat, és olvasztott vajat csurgat a tetejükre, hogy még szebb színük legyen. óvatosan berakja a sütőbe a sütőpapírral kibélelt tepsit, elmorzsol egy könnycseppet és beül megnézni a barátok köztöt. és innen minden a puszta szerencsére van bízva. a kicsicsigák harmada nyers marad, harmada odaég, harmada pont jó. a nyersekkel semmi vész, csak sülniük kell még kicsit. az odaégettekről le lehet kaparni a szenet, van aki forrón jól átsülten szereti. és akkor jönnek a pont jók, és büszkén sétálgatnak a képzeletbeli pékség kirakatában, hogy odanézzetek kicsi lánykák, milyen csodaszépek, frissek, kerekek, csupa csokisak vagyunk. még porcukrot is hintenek magukra, és összefolyik a nyál a szánkban. jajj, már megint magamról beszélek.

és akkor jönnek a kamaszszerelmek, meg a kevésbé kamaszok. és mi nők, alattomos kis lények vagyunk, mert belülről haladunk kifelé. csak a közepe kell először, pont a legfinomabb része. mohón habzsoljuk befelé a kakóscsigánk közepét, közben azt állítjuk, szerelmesek vagyunk. mentségünkre legyen mondva, tényleg azok vagyunk.

aztán van úgy hogy nem kell a többi már. túl száraz a széle. "megváltoztál." "nem tudok tovább küzdeni érted." "elmúlt a szerelem." "szabadságra vágyom." "meg kell találnom önmagam." "valami elromlott, és nem hiszem hogy meg tudjuk javítani." "már nem érzek úgy." "nincs meg a tűz." "nem tudok neked megbocsájtani" 
és akkor kalapkabát, mindegyikőnk összepakol, a csiga meg csak áll és nem érti hogy mi történt. ezt neki nem mondták, ő hitte hogy örökké, és hogy tényleg, most mi az hogy elmegy. megrökönyödve áll a csiga és keresztül néz magán. közepe az nincs már, kiharapta a lányzó ugye. nem is fájt, nem is emlékszik hogy történt, csak hogy a puha szájával csókot lehelt, apró fehér fogaival óvatosan harapott, nem is harapott, inkább csak harapdált, barackillatú haja beleragadt a cukros csokis mázgába, szája sarkáról nevetve törölte a kicsiny morzsákat, ó és az a drága Morzsa, hogy hullott arra az aprócska pólóra és ujjad közé csippentetted és azt kívántad bár magad lennél a Morzsa.
s most üres vagy. nem csak képletesen, basszus, tényleg nincs közeped.
azt is gondolom, hogy a férfiak sokkal nehezebben dolgozzák fel a szakítást, mint mi. Mi elmegyünk vásárolni, csokifagyit tömünk magunkba a barátnőinkkel, "nem baj úgy is egy szemétdisznó volt", aztán erőt merítünk valami amerikai szappanbuborékból, egy jó smink, egy csini szoknya, és újra hódítanak a "szingli-életművek".
egy férfi az érinthetetlen. soha nem fogod megtudni, mi zajlik ott legbelül. még magának se fogja beismerni. mert befurakszunk a páncél alá, és napfényt viszünk az örök sötétségbe, és ahogy halkulnak a lépteink újra sötét lesz. és utána nő legyen a talpán aki mégegyszer befurakszik. aki meg tudja értetni vele, hogy a közepe nélkül is szereti. mert azt hiszik, így már nem jók. 
azt még nem tudom, hogy lehet-e egy lyukas kakaóscsigának új közepét sütni. vagy hogy be lehet-e kucorodni a lyukba és kitölteni azt. vagy hogy magától eltűnik a heg. vagy egyik se. de valami azt súgja,nem is olyan soká meg fogom tudni.

- Ide ülhetek?
Meleg éjszaka van egy forró este után. Nyár lenne? Talán, de inkább tavasz ez. Valami nagyon furcsa tavaszi nap. Lemerült a telefonom, különös érzés kerít ilyenkor mindig hatalmába. hogy elérhetetlen vagyok.mondjuk amúgy is, azt hiszem.
figyelem magamat, mindig ezt csinálom, ha bajom van. emlékszem, hogy mindent kivertél a kezemből, kézen fogtál és végigtáncoltuk az éjszakát. és hogy aztán mi történt? megpörgettél, kacagva fordultam, de ahelyett hogy a karjaidba érkeztem volna, a földre estem.
- Persze, elférünk itt ketten.
- Régen elment a busz?
- Melyikkel utazna?
Azt mondják, nem nagy dolog, mind csak 'azt' akarja. de ennyire nem ismerném az embereket? téged meg sem ismerhettelek.
körbenézek, szerencsére senki nem vette észre hogy elestem. sőt vannak akik fel is segítenek. lábujjhegyre állok, hátha meglátlak még valahol, de elnyelt a hajnal. minden kisherceg hazautazik egyszer a saját bolygójára, mondják.
- Mester utcáig melyik megy?
- 901-es, azt hiszem.
- És az mikor jön?
- 10 perc még.
Ez is én vagyok, szedegetem a dolgaimat a földről. még mosoly is van az arcomon, mert az mindig ott van. megszokásból, most épp. 
ha kívül mosolygok, előbb-utóbb belül is fogok, ugye.
ő itt a barátnőm, Angliába költözik az ősszel. ő itt a barátja, egy spanyol srác. érinthetetlen rózsaszín köd veszi őket körül. nem gondolnak a távolságra, hogy mi lesz, ha ez a pár együtt töltött nap véget ér. nincs holnap, nekik biztosan nincs. rég láttam ilyen boldog embereket. talán ezt csináltam rosszul. túl sokat gondolkodom. mindenen.
- Nem fél tőlem?
- Nem- először nézek rá, egy mélyen ülő kék szempár néz vissza. látom én az embert a test mögött, megy ez még, megy, na.
- Elég szomorúnak tűnik.
- Ennyire látszik?
valahogy úgy lehet, azt hiszem, hogy azokat az embereket a Jóisten/sors keze (ki-ki hitének megfelelően) elveszi tőlünk, akikre nincs már szükségünk. nem, rosszul mondtam. nem embereket. inkább dolgokat. Nem azt kapjuk, amit akarunk, hanem amire szükségünk van.
ilyenkor mindig úgy érzem magam, mint a lány aki vörös rózsát árul azokban a flancos éttermekben. van annak valami bája, kicsit mesei ebben a globalizált fogyasztói társadalomban. ha most szembe jönne, megvenném tőle az összes rózsát és beleszórnám a Dunába. felelős vagy a rózsádért, tudod? mégsem vigyáztál rá.

Kifakad belőlem. minden amit nem mondhattam el neked. hogy fogalmam sincs ki vagy, de meg akarlak ismerni, tudni akarom az összes anyajegyed helyét, hogy honnan jössz és merre tartasz, miért kerültél az életembe és én miért a tiédbe. ismerni akarom az összes lélegzeted, minden szavadat, minden gondolatodat. sok tudom. "szaladjon kifelé belőlem, gondoltam Egyetlen" csak zúdulnak, zúdulnak a szavak kifelé, hogy nem értelek mi történt, mit csináltam rosszul, mit kellett volna csinálnom, hogy jobb legyen. Nem ismerem ezt az embert, de végighallgat.. mert azt kapjuk, amire szükségünk van. mindig pont azt.
- Ne búsuljon, fiatal még.. igaz, butaságokat beszélek ha magácska majd egyszer soká megöregszik, még akkor is csodaszép lesz. nekem nem sok időm van hátra. ígérje meg, hogy mindig emlékezni fog erre a napra, és csak nevetni fog, mikor visszagondol, milyen apróságon szomorkodott. tudom, most nagy dolognak tűnik, de higgye el nem az.
- Itt a busz, nem jön?
- Köszönöm, inkább sétálok. Megígéri?
- Megígérem.
- Minden jót. 
Fejébe csapja a kalapját, én felszállok, mire visszanézek, nincs sehol. Viszi a titkomat, kicsit könnyebb már. minden nap egy kicsit jobb lesz. ezt is tudom, megtanultam már.

a buszon előttem csinibaba nyomkodja a telefonját. sminkje elkenődve, ruhája félrecsúszva, már csak ásványvizet iszogat. haja összekötve, megizzadhatott a nagy bulizásban, a tincsek közül kiválnak a ragasztott/sütött póthajak.
Furcsa lehet más haját a fejeden hordani, egy indiai lány haja volt, látom ahogy szerelmeskedik egy rozoga ágyon és a kedvese beletúr a sűrű fekete hajába. utoljára. holnap el kell adnia, hogy legyen egy kevés pénze. itthon aztán 10szeres áron adják aztán tovább, kicsit olyan ez nekem mint az emberkereskedelem.
a sűrű fekete haj mostanra agyonvasalt, töredező hidrogén szőke. írjak a világ dicsőségéről? van neki olyan egyátalán?

'Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan. (...) Idegesítő... Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj.'

vajon hány almost lovert tud egy szív elénekelni mielőtt végleg elporlad?

akármennyit.

a statisztika nem reprezentatív mintán alapul, hibák (első és másodrendűk egyaránt) előfordulhatnak benne csakúgy mint téves konklúziók, de na szóval.

alapvetően arra a következtetésre jutottam, hogy a férfiakat két nagy csoportba sorolhatjuk, (a következtetésre egyébként akkor jutottam mikor két kockakő közé szorult a magassarkú sarka és majdnem orra estem, majd maradék női méltóságomat összeszedve, egyben lehámozva a nyakamba borult táskát vissza a vállamra, kiegyenesedtem és megcsillant a fééééééény) éspedig a Lyukas Zoknis Szőkehercegekre és az Állandóan Bevetésen Levő James Bondokra.

na mármost. a Lyukas Zoknis Szőkeherceg kedves, aranyos, rendelkezik a nők által áhított tulajdonságok 90 százalékával,mindig számíthatsz rá, kinyitja az ajtót előtted, fizet helyetted, sőt kifejezett sértésnek veszi ha te fizetsz, bármit főzöl mosolyogva nyammogja befelé és bólogat hogy "igen nagyon finom", végighallgat, tanácsot ad (de csak ha kérsz), plusz még hűséges is, mondhatjuk hogy te vagy a szeme fénye. Igaz, nem biztos hogy ő Brad Pitt, és a hasán sem lehet amőbázni, de erősebb mint bármelyik mr. olympia hiszen a tenyerén hordoz. kis szerencsével még humora is van, és kiváló apja lesz a gyerekeidnek, meg összeszereli az új mosógépet, mikor leteszik a fürdőszoba közepére.

a zoknija azért lyukas csak, hogy valami hibája mégiscsak legyen. erősen javasolt ebbe a hibába beleszeretni, s akkor öröm és bódottá. (akik szerint ilyen férfiak nincsenek, javasolnám hogy ne a zoknijukat nézzék és máris előrébb vagyunk)

az Elérhetetlen James Bond ezzel szemben levesz a lábadról. nemis levesz, inkább lesodor, és úgy zuhansz a karjai közé, mint ötödikes az évzárón a bokorba. racionalitás helyett legfőképp az érzelmeidre hagyatkozol és mégcsak véletlenül sem nevezed magadat áldozatnak. gyakran elhangozhat az "igen megcsalt, de .. " kezdetű/jellegű mondatbokréta-egyveleg melyet a barátnők fejrázása és nagy sóhaja követ. az évfordulót nagy valószínűséggel nem felejti el mert ha egy évnél hosszabb időre tudod megkaparintani magad vagy Pamela Anderson. de legalábbis a Macskanő.

állandóan bevetésen van, és mint a neve is mutatja titkosügynök, így hollétéről keveset lehet tudni, és azt sem biztosan. az egyéjszakás kalandok nagymestere, félkézzel csatolja ki a melltartópántodat úgy hogy azt hiszed még hozzád sem ért, és leteper a hálószobaszőnyegen. reggel ébredésnél aztán persze olyan mint a tegnapi "erényed" (seholsincsmár). nem fog felhívni, maximum egy hét múlva elővesz a talonból. és már ezt is bóknak veheted. az Elérhetetlen James Bonddal való érzelmi viszonyt mély völgyek és magas hegyek jellemzik, ezek hullámzása természetesen egybeesik a titkosügynök fizikai távolságának arányával. racionális nő nem kezd ilyennel, de hát hagyjuk mááár. igazából semmiben nem különbözik a Lyukas Zoknisoktól, csak elérhetetlen, és ez remek. elmennél mellette az utcán, de nem lehet a tiéd, ezért kelllll. 
mert mért választanád a sima zoknist ha már egyszer küzdeni is lehet. na de egyszer majd csak elfáradok.

vannak helyek amiket el kell hagyni. egyszerűen csak lejár az ember ideje. olyan mintha egy apró méhecske repülne be a résnyire nyitva hagyott ablakon és a fejed körül kezdene cikázni. és akkor már tudod hogy vége. nem, nem a halálról beszélek, dehogyis arról.

vannak emberek is, akiket el kell hagynunk. akiknek többé nem kell ott lennünk mindig és mindenkor, hogy akár a messzi távolból is, de segíteni tudjunk.
"én már nem tudok neked olyat mondani amit hallani szeretnél"
és igen aztán büszkén végigsétálni azon hídon, a hídon ami örökre elválaszt minket. 
-kockás ingeden elamőbáznék hajnalig-
naponta jópárszor megfordulok abban az aluljáróban és mostmár mindig Te fogsz eszembe jutni arról a helyről.
hazudsz.
tényleg nem. az idő minden sebet begyógyít (...)

-elég mára a közmondásokból- mondja és teát önt a hupikék törpikés bögrébe. van belőle egy csomó. törpilla nincs, csekkoltam.
-kemény volt a tegnap este igaz?
egy palacsinta mögé rejti másnapos mosolyát és visszavonul Szökést nézni.
remekremek, kitárt karok között fejleszthetem spanyol tudásomat. legénylakás de ilyet még nem pipáltál. 3 srác lakik együtt és mikor a mosdóba lépek le van hajtva a wc teteje. az a nemsemmi. a mosogatótálban darab mosatlan nincs, a földről enni lehetne.
vannak még csodák édeslányom.

és van hogy egyetlen perc változtat meg mindent. egy ajtócsapódás, pár lépcsőfok a fehérre mázolt kapuig, egy utolsó meggyengült ölelés, a bezinkút gőze, és aztán hosszú az út hazáig, el is tévedek, az első 5 percben azt sem tudom hol lehetek, aztán szerencsére ismerős épületek, villamosmegállók suhannak el. végül már bekötött szemmel is tudnám az utat. szimbolikus. ja igen, ezt elfelejtettem mondani, nekem minden az. hogy nincsenek véletlenek. kellett nekem akkor azt a piros bőröndös nagymosolyú szőke csodalányt megszólítani.

a legegyszerűbb akkor indulni, ha ki sem pakolsz. csak úgy a bőröndből mutogatni, hogy tessék ez mind van, válogass kedvedre, megmutatom, de ki nem veheted belőle. 
hát hogy ne szoruljon össze az ember szive? akkor meg minek húztad szét a cipzárt Te..? értelek én mostmár egyre inkább, mindenkit választani és közben senkié sem lenni. azért sokszor nehéz, hogy csak boldogságot hozzunk. meg hogy csak boldogságot vigyünk. néha egyetlen ember figyelme több mint egy egész stadioné egy mindent eldöntő hétméteres előtt. néha meg... tudom is én. nehéz na. hogy ne gabalyodjanak a szálak. és ha már te vagy a pók, legalább magad ne ess a saját hálód fogságába,ó Nagy Szívbűvölő.

mert vannak emberek akik időről időre azért visszatérnek. akiket nem azért lehetetlen elfelejteni mert annyira belénk égtek, hanem mert eszedbe jutnak egy illatról, egy dalról, vagy felköszöntenek a születésnapodon. "hiszen te élsz?.. én nem csak működöm."

én azért bízom benne hogy végül mindannyian megtaláljuk azt az utat amin úgy sétálunk végig mint a Mágus a hídon. emelt fővel. és azt is hiszem hogy a túlparton ott van az a bizonyos valami, napfelkelték, virágzó tulipánfák, kéklő tengerek, vízparti házikók, napsütés, forró betonon gyorsan kapkodó mezítlen talpak és az elmaradhatatlan szalmakalap, a csillagos ég alatt langyos éjben forró szeretkezések, és ha ébredni kell sem kell lábujjhegyen kiosonni, halkan kapcsolva a melltartó pántját.
csak ezt hagyd meg nekem, a többit viheted. ebből bármikor építek új világot.. magamnak.. Neked.. nekünk..

minden sora! :D

megkaptam az ösztöndíjat Madridba. sokféle véleményt kaptam a dologgal kapcsolatban.
volt aki azt mondta, hogy hát ugyan jól néz ki az önéletrajzban de általában a cégek tudni szokták hogy az Erasmus nem más mint fél év láblógatás és igazi előnyt nem igazán jelent az álláskeresésnél. 
a legtöbben mégis gratuláltak, és mindenki megígérte, hogy meglátogat. 
(érdekes társadalmi normáink vannak amúgy, hogy mondunk bizonyos dolgokat és mégsem gondoljuk komolyan: pl. majd elmegyünk kávézni, talán a jövőhéten összefuthatnánk, vagy egyszer mindenképp nézzük meg azt a filmet együtt és a többi. aztán mikor nem mentünk el kávézni, nem találkoztunk lassan egy éve és azt a bizonyos filmet is valaki mással néztük végig, mégsem haragszunk az illetőre, sőt igazából a kimondás pillanatában tudja mindkét fél hogy nem fog úgy történni, hát akkor minek mondjuk mégis? puszta illendőségből? vagy pont így hagyjuk nyitva az ajtót, hogy a sors kénye kedve szerint besétálhasson rajta? a sors.. igen, erről is akartam írni, de ne siessünk ennyire előre)
van egy ember aki viszont egyáltalán nem örül neki. pont a legfontosabb ember. hát így kéne nekem, a bölcs húsz évesnek döntést hoznom az esetről, és pontot tenni a kérdőjel helyére.

nem gondolom úgy, hogy ez életem nagy lehetősége. sokan el akarnak szakadni itthonról. hogy mindegy, csak el. el Magyarországról, el a szürke hétköznapoktól, világot látni, új embereket megismerni. hogy máshol biztos jobb. hogy ennél csak jobb lehet.
nekem tökéletes itt is. pont ugyanolyan boldog vagyok most, mintha nem kaptam volna meg az ösztöndíjat. nem azért megyek el, mert nem jó itt. azért megyek el, mert el kell mennem, bár most még nem tudom, hogy félek-e elmenni.

azért megyek el, hogy hazatérhessek.

hogy végighúzzam magam után a gurulós bőröndöt a kedvenc sárga kiskabátkámban és kinyíljon a tükrös ajtó. hogy kilépjek a reptér ajtaján és ezt a levegőt lélegezhessem újra. hogy tudjam hogy itt vagyok itthon. 
hogy hálás lehessek a mondatért: van hova hazatérnem. mert sokak nem mondhatják ezt el magukról. hát ezért. ezért is.

nem szoktam filmekről írni, ezután sem hiszem hogy fogok, de a minap végignéztem a Dear John-t és bizony azóta sem tudok szavakat találni rá. ha mégis jellemeznem kéne, azt mondanám,hogy a film egyszóval kétségbeejtő volt számomra. utoljára a benjamin button fogott meg ennyire. ezek amolyan tisztító filmek, hogy ha bajom van, de nem tudom mi (egyébként ez igen gyakran előfordul) mindig végignézem a benjamin buttont veszek egy forró fürdőt és gyertyát gyújtok. akkor aztán senki ne kerüljön a közelembe, de másnap reggelre legalább dereng valami az alagút végén. most nem tudtam, hogy bajom van, de ez a film mégiscsak kihozta belőlem.. a mit? fogalmam sincs. igen, ilyen amikor meg akarom fogalmazni a megfogalmazhatatlant. egy jó nagy zagyvaság lesz belőle. kemény film, de látni kell. és szép a zenéje is. (a többit majd máskor)

kicsit irónikus, hogy az utolsó tininapom legjobban várt része az a pillanat, amikor takarók közé bugyolálva túl egy algopyrinen orrcseppet csepegtethetek az orromba hogy ma először kapjak levegőt (apróörömök) hát hogyismondjam nem így képzeltem. nem vagyok elégedetlen, csak nem így képzeltem.

a lány akit szeretek mindig olyan helyekre visz, amiket eddig nem ismertem és mindig meglep. olyan nap volt ez is mint mindegyik vele, kicsit más világ, hát néha sajnálom hogy nem fiúnak születtem. csak miatta sajnálom. olyan mint az a kép amin mellettem van az az üvegpohár és göndör a hajam. tudod melyik. még lájkoltad is.

azt mondta hogy nem kell keresni és akkor szembe jön. tudom én ezt magamtól is csak nagyon nehéz arra koncentrálnom, hogy ne keressem. minden szempárban, minden mosolyban, minden elkapott mozdulatban, minden távolodó barna kabátban, minden megfagyott leheletben, minden villamoson kapaszkodó kézben, minden ablakon visszatükröződő arcban őt keresem.mondhatod hogy naiv vagyok. hisz szinte akárkinek odaadom a szivem, akárcsak valami mézeskalács lenne. tessék törjél belőle vagy edd meg az egészet. nézegesd a cukormázzal rámragasztott apró tükörben magad, ha jól esik. és mikor a maradék a földre hullik, leporolom magam és visszamászok a standra. csak egy kis cukormáz kell és újra eladható a portéka. most meg csak szánom magam, leginkább. hogy milyen nevetséges.
és persze van aki még nálam is jobban keresi az igazit, és nem adja oda minden útjába akadónak a szivét. és én még azt hittem ez fordítva van. pedig igazából nem is.

aztán a lánynak egyszer csak elakad a szava, és nem jön több hang ki a torkán. mondaná, csak nem tudja. megkérem, hogy menjünk. megértem őt. azt hiszem ha másban nem is, ebben igazán jó vagyok. megérteni az embereket. vagyis igyekszem. a legnehezebb elfogadnom, hogy néha csöndre vágynak. számomra a magány inkább szenvedés mint menedék. nem mintha tudnék élni nélküle. 
szóval néha csöndre vágynak, és sokszor ezzel lehet a legtöbbet segíteni. ne beszélj ha nincs mit mondanod.
"-nem fájt látni?
-de először rossz volt, de aztán arra gondoltam, hogy ha már csak egy kicsit is jobban bánik majd azzal a lánnyal mert emlékszik hogy nekem mik estek rosszul, akkor megérte. akkor minden megérte. akkor nem sajnálok egyetlen könnycseppet sem, egyetlen átveszekedett éjszakát sem. ha boldog lesz, nem.
-te olyan jó vagy."
nem vagyok jó, csak így könnyebb.

egyébként meg most különösen jókor jött ez a szülinap, legalább egy napig azt a figyelemmennyiséget fogom kapni amit egész évben igényelnék (válasz a miért nem működnek a párkapcsolataim c. kérdésre) habár úgy érzem kicsúszott a gyeplő a kezem közül, mostmár megállíthatatlanul suhannak el az évek mellettem, tegnap úgy emlékszem még 18 voltam.

a mai blog erre íródott:

A neonlámpa fénye habozva villódzik a fejem felett és közben szakadatlanul zúg. Padokon emberek ülnek, kabátban, összekucorodva. Amolyan tipikus, fehérre festett lyukacsos vaspadok ezek, amelyek oly kényelmetlenek és hidegek. Mint minden kórházban. Úgyis mindegy min ülsz, most nem ez a legnagyobb bajod. Senkinek nem tűnt még fel, hogy ne lenne jó így. Amúgy is, örülj, hogy leülhetsz, hogy van még hely. Kevés a pad, sok az ember.
Takarítókocsit tolnak végig a folyosón, az emberek maguk alá húzzák a lábaikat. A takarítónő egy fehér kendőbe törli az arcát és bemegy az egyik szobába. A másik helységből egy férfit tolnak ki egy kerekesszékben. Kiráz a hideg. Mintha egy gép lenne amit javítani visznek. Mélyen belebámul a szemembe. Talán vezérigazgató, talán anyagyilkos. Nem tudom. Fogalmam sincs. Zöld lebernyegükben mind egyformák. Látomásom is van, kiszáll a székből, mezítlábával végigcsattog a járólapokon, fölém hajol és nyakam köré fonja jéghideg ujjait. Lassan szorítja össze a kezét. Tehetetlen vagyok. Egy percre sem veszi ki a tekintetét az enyémből.

Nagyot sercen a lámpa és többé nem villog. Visszatérek, a férfit kitolják a műtő felé vezető folyosóra. Összébb húzom a kabátomat és valamilyen boldog pillanatra akarok emlékezni, hogy leküzdjem ezt a bűzös, halálszagú levegőmasszát.

Magához húzza a kezem és megcsókolja. Rémlik, hogy elkezdtem egy mondatot, és most nem tudom befejezni. Nekifutok még egyszer, de most már értelmes szavakat sem tudok kimondani. Mintha valamiféle csapóajtó nyílt volna ki alattam.
"Azt gondolod kibírok egy hetet nélküled?" Azt gondolom, ha kibírsz nincs miről beszélnünk, s ha nem, akkor sem. Nincs miről döntést hozni, csupán érezni "kell".

Máris kevésbé fázom, mellettem egy férfi keresztrejtvényt fejt. Másik oldalamon pontosan 5 szék üres. Tudom, mert volt időm megszámolni. Bárki is fog idejönni, a középsőre ül majd. Mert ilyenek vagyunk mi, emberek. Minél távolabb a másiktól.

Azon az ajtón amin az előbb kitolták a férfit, egy idős házaspár lép be. Ismerik egymás minden mozdulatát. Mellém ülnek le, persze egy széket kihagyva. A férfi letekeri a sálat a nyakából, a nő leül.
- Te nem veszed le a kabátod?
- Nem.
- De hát itt bent fűtenek.
- Akkor sincs melegem.
A férfi is helyet foglal és tovább bombázza kérdésekkel a feleségét. 
- A beutalót előkészítetted?
- Igen.
- Kérsz vizet? Nem vagy szomjas?
- Nem, köszönöm.
A kórteremből fiatal doktornő libben ki, minden beteghez van néhány jó szava. Nincs többé halálszag, nem hideg a pad, aranysárga fénnyel világít a lámpa felettem.
- Makusné?!- kiabálja jó hangosan, mappával a kezében.
- Itt vagyok!- pattan fel a néni mellettem, sietve lerángatja magáról a kabátot.
- Jajj ne hagyja ott a holmiját, még ellopják!
- Itt van a férjem, vigyáz rá.
- Akkor jó- mosolyodik el a doktornő.
A néni szinte már szalad, olyan gyorsan szedi a lábait. Oly apró és oly törékeny, könny szökik a szemembe.
-Nem kell sietni- mondja a lány helyettem.
Aztán eltűnnek egy csapóajtó mögött és a bácsi nagyot sóhajt mellettem.

Tudod, mi a menő? Hát nem ez, amit mi csinálunk. Hogy egy éjszakák, hajnalig bulizások, és azt sem tudod, ki mellett ébredsz. 
Ez a házaspár menő itt mellettem a kórház folyosóján, akik együtt éltek le egy egész életet. Egy mellett állni mindig. Egyre vigyázni folyton. Egyet szeretni míg a halál el nem választ. Egyet ápolni, ha a sors úgy akarja.
Nem ágyról ágyra. Nem szájról szájra. Nem szívről szívre.

"hagyja el a körforgalmat a következő lehetőségnél" index kirak, visszapillantóba belenéz, á de mégse. majd legközelebb. ne még. 

újratervezés.

"kérem hagyja el a körforgalmat a következő lehetőségnél"
dehát megígérte, hogy megváltozik!

"kérem.. hagyja el a körforgalmat MOST MOST MOST!!"
de hisz a körtefa lombja alatt együtt néztük a csillagokat és azt mondta senkit nem szeretett még ennyire.

...
egymillió körrel később.

"én már nem mondok semmit"
jójó, de mostmár tényleg minden rendben lesz!

tudnám még hasonlítani ahhoz a sodrós medencéhez az aquaparkban, akár körhintához, vagy a bicikli pedáljaihoz. mindegy nem számít. körbekörbe. egyszer fenn másszor lenn. aztán egyszer csak valaki táblákat rak az út szélére, kezét nyújtja a medence széléről, lekapcsolja a körhintát, szétszereli a biciklit. 
a világ legszerencsésebb emberének érzed magad amiért valaki a kezét nyújtja. aztán kiderül nem is csak egy a sok közül. hálát adnál neki folyton, hisz fogalma, de mégcsak halvány sejtelme sincs róla, mit is tett érted, neki ez csak a kisujja volt, neked egy mentőövet jelentett, vagy inkább mentő jachtot fedélzetén izmos napbarnított extrahelyes életmentő fiúkkal. 

kimegy, rágyújt. akarsz hagyni valami emléket, mindegy mit. egy rúzsfoltot, egy hajszálat, ujjlenyomatot a pohár oldalán. a percek sunyi módon kúsznak ki az ablakon, gabalyodnak a füstbe és úsznak át az utca túloldalára. 

hezitál, habozik, vár. csönd van. alszol?álmodok.
tükör elé állít, belenéz, visszanézünk. 
átkarol, hozzá bújok, belém bújik. hogy még órákig legyen így, meg sem merek szólalni, levegőt is alig veszek, ne én rontsam el a pillanatot. annyiszor rontottam már el.
hazafelé mégsem vagyok boldog, régóta nem voltam már boldogtalan és most mégis. pedig igazán, semmi okom rá. 
egy rég nem látott barát igaz szavai kellennek és meg is kapom őket. megdícsér, hogy jól vezetek, mosolyt csal az arcomra, és megnevetett. elkísérem a hévmegállóig. sosem akarok hazaérni. kerülőt teszek, hosszú sétát, nincs is hideg. 

tükör elé állít, belenéz, visszanézünk.
egy mosolyt hagytam magam után a tükörben.

igazából mindegy ki vagy mi miatt vagy boldog. igyekszem megőrizni az összes boldog percemet, hogy ha bánatos lennék, elő tudjam őket kapni az ingzsebemből. ezért most szinte folyamatos a mámor, egy pillanatra sem lankadhatom. nincs időm szomorúnak lenni. most nincs.

az is eszembe jutott, a nagy piros kabát alatt tegnap a minusz 10 fokban, mikor lefagyott szépen sorjában az összes nagy- és kislábamujja, hogy felnőttnek lenni igazából arról szól, hogy megtanuljunk nemet mondani, ott ahol nemet "kell", és igent, ott ahol igent "kell". persze más kérdés hogy igenek és nemek sorozata hozott el idáig ahol most vagyok, és hiába döntöttem többször rosszul mint jól, mégis ide érkeztem, a továbbiakban tehát nem léteznek jó vagy rossz döntések. utak között lehet választani. nincs jó sem rossz út. még csak boldog és boldogtalan sincs. mindennap megtalálhatjuk a kiutat ha boldogtalanok vagyunk, csak figyelni kell a jeleket ugyebáár.

Ők azt mondták, jól vagyok. mert az úgy van, hogy az első lépés az hogy kiborulsz, utána dühös vagy, utána szomorú, utána azt mondod hogy túl vagy rajta, de csak akkor vagy túl rajta ha már nem is beszélsz róla. valahol az utolsó két lépés között járok félúton, és ugyan sajognak a kezek helyei a vállamon, amik kirángattak a mélyből, de hálával tartozom ezért. a legapróbb félmosolyért is. fogalmam sincs mit akarok elérni, nem látom magam 5 év múlva sem, de látom magam holnapután, hogy merre van az arra, és főleg, merre van Brida.

Bé a múltkor kezembe adott egy dobozt csupa-csupa emlékkel. büszke vagyok magamra amiért meg tudtam állni hogy ne sírjam el magam, sőt azt is, hogy ne ölelgessem össze-vissza. apró dolgok ezek, mégis olyan pillanatok amikbe bármikor bele tudok kapaszkodni.állítom, hogy fogalmunk sincs, kinek mennyire vagyunk fontosak.
nekem nem egy dobozom van, hanem számtalan, már nem is férnek egy fiókba bele, minden és mindenki emléke azokban van, akiket szerettem. én ezt hagyom majd magam után ha menni kell, a dobozaimat, és azt a rengeteg teleírt oldalt. néha eszembe jut hogy oda kéne adnom őket jogos tulajdonosuknak, de valahogy sosincs itt az ideje. majd egyszer, talán.

azt is el akartam még mondani, hogy az szeret igazán aki utánad néz a busz ablakából, aki átfúrja magát a tömegen és a villamos ablakához nyomódik csak azért hogy egy utolsót integethessen, aki percekig áll még mosolyogva zsebre tett kézzel a hévmegállóban, miután elindultál. ilyen nagyon egyszerű.

vannak dalok amik azt az érzést keltik bennem, hogy akárkit is keresek mindig figyel rám, nem csak a mécses apró fénye mellett, nem csak akkor mikor vigyorgok mint egy tejbetök, vagy amikor lefröcskölnek a járda mellett elcsörtető autók. (jajj de sok lett a csé) néha meg azt is gondolom, hogy nagyon boldoggá teszel, és van egy olyan érzésem, hogy ez nem csak A pulcsi vagy az álmaim miatt van így :)

nem sajnálok egyetlen percet sem a gyógyulásomból. másnak unalmasnak tűnhet, hisz ugyanolyan napok követik egymást. kimozdulni is csak akkor mozdulok ki ha hívnak. jó most a kis csigaházamban. elmerülni mindabban amire eddig nem volt időm. pontosan lejegyezni azokat a bizonyos varázs-pillanatokat. néha adni abból amim van. néha olyanoknak is akik nem értik. nem nem érdemlik meg, csak nem értik. hagyni, hogy néha bolondnak higgyenek. 
mécsest gyújtani a sötétben a telihold alatt és beszélni Hozzá./ meztelen vállam súrolja a hajam, össszegömbölyödve ülök a földön, a gyertya fénye ide-oda táncol./ tudni, hogy hallja amit mondok, megcímezni a borítékot és elfújni az aprócska lángot. gyógyulni kell, sokszor nem könnyű, de muszáj. hinni is kell, s a hitet mindvégig megtartani.úgy őrizni, mint a lángot.
megtalálni a Biztos Pontot. Pontokat. időt és figyelmet áldozni rájuk. ezt is most kell. míg újra fel nem kap az a bizonyos forgószél. mindent úgy intézni, hogy bármikor jöhet. bármikor jöhet bármi. 

mintha emberkezek tartanának a magasba és úgy adnának kézről kézre. néha óvatosan, még a fejem is fogják hiszen azt a legnehezebb tartani, néha pedig nem figyelnek rám és elejtenek. s akkor is hálát kell adni azért, hogy egyáltalán valaha tartottak. hálát is kell adni. majd elfelejtettem.

egyre mélyebbre ásni. még a lefelé vezető úton tartok, de felfelé már egyszerűbb lesz. bízni az emberekben. és legfőképp önmagunkban. hogy ha más nem is segít, én egyedül is ki tudok majd mászni abból a mély árokból, amibe lefelé ásom magam épp. gondolhatod, hogy semmi értelme, de pont ettől lesznek az emberek felszínesek. a hasonlat legszorosabb értelmében.

láttunk egy párt múltkor Bével, mindkettőjüknél fehér bot volt, fogták egymás kezét és úgy botorkáltak keresztül a villamos síneken. a nő nevetett, s a férfi megölelte, egy idősebb hölgy pedig a frászt kapta, "menjenek onnan, menjenek onnan, bármikor jöhet a villamos" kiabálta, s azok megvonták a vállukat és tovább mentek. 
hát nem ilyenek akarunk valahol mindannyian lenni? hogy mindegy hogy jön-e a villamos, mert együtt lehetünk? néha elfelejtjük megélni a percet. az út a fontos. az út, nem az hogy hova jutunk.

nem attól vagyunk különbözőek, hogy az egyikünknek hullani kezdenek a polcról a dolgai, és a másikunknak nem. leesik a váza, a könyvek mind szétnyílnak útközben és szétszakadnak mikor becsapódnak a padlóba, az óra üvege megreped és betörik, majd maga a polc is leszakad. van akinek pillanatok alatt, van akiknek lassított felvételként hullanak a dolgai. nem ettől vagyunk mások, hanem hogy hogyan vesszük a kezünkbe a szöget és a kalapácsot és hogy rakjuk vissza a polcot. hogy ragasztjuk össze a vázát, rendezzük sorba a lapokat. és ha elkészült, tudunk-e mosolyogni és gyertyát gyújtunk-e hálánk jeléül, hogy egyáltalán rendet rakhattunk. vagy hagyjuk az egészet a fenébe és többé nem lépünk abba a szobába. óvatosan, ha minden szobát kulcsra zárunk végül magunk is a kutyaólban végezhetjük.


(vuf-vuf)

abban az ablakban ülök épp, amelyik az utcára néz. 3 éve lakunk itt de még sosem ültem itt. ez nem az én szobám, igaz, nem is másé. de valahogy mégse keveredtem ide soha. nem mondom hogy szép itt, mert csak a 10 emeletes panelekre nyílik lenyűgözőnek egyáltalán nem nevezhető kilátás.. de tessék, valahogy mégiscsak megihletett. úgy ad kapcsolatot a külvilággal, hogy közben mégis biztonságban vagyok.

nekem nem volt újévi fogadalmam, mert sosem szokásom. jó, annyi valóban volt, hogy boldog leszek, de ezt nem nevezném fogadalomnak inkább csak gyermeki reménynek.
hétfőn két vizsgám van, és egyszerűen képtelen vagyok rájuk tanulni. ülök a könyv felett és minden kiszáll a fejemből és tegnap este azon gondolkodtam, hogy mikor a múltkor elment, akkor is ugyanígy voltam. és hogy egyből minden visszatért a régi kerékvágásba mikor visszajött. minden más is.

nem hagyok időt senkinek semmire. minden most történjen, és menjünk tovább. én most vagyok fiatal, most akarok szerelmes lenni, most akarok igazán élni. égni. "mostmostmost.. "
most mégis meg kell állni, meghajolni és lesétálni a színpadról. hagyni, hogy lezúduljanak előttem a függönyök. hagyni időt magamnak, hogy meggyógyuljak. hogy ezúttal tényleg meggyógyulhassak. ott kívül, ott mindenki mosolyogni lát, s ott belül mégsincs minden rendben igazán.  keresem azokat a pillanatokat mikor ott bent is mosolyogtam. keresem, mint amnéziás ki hosszú kómából ébred. meg is vannak, szép sorjában felsorakoznak, kényelmes fotel ez, hátradőlök és mint ezer kisfilm peregnek emlékeim. az elején mosolygok, aztán már hangosan kacagok majd csorognak a könnyeim. csorognak a könnyeim, mert nem is vettem észre, mennyire elveszítettem magamat.

ebben az évben mégis teszek egy fogadalmat. idén nem fogok olyan emberek szeretetéért küzdeni, akik nem szeretnek. és beengedem azokat akik látják a fényemet. mert én már nem látom a saját fényemet. viszont néhány hete látom másokét, és ez jó.

ezek a régi arcok őrzik egyedül, aki voltam. ők akik a barátaim maradtak mindezek ellenére. akik így is szerettek. akikről nem is tudtam, hogy végig fogják a kezem. akik elmentek, ha magamból is elegem volt, és akik itt vannak, ahogy szükségem van rájuk. ez a szilveszter már volt mint a többi. emlékezni tanított.

a vízipipa az erkélyen rád emlékeztetett. csillagos éjszaka volt újév hajnalán s minden szó mi elhagyta szánkat apró felhővé fagyott és felszállt az égbe. meséltem nekik rólad is. nem azért mert nem ismernek, csak mert hiányzol. és épp ideje volt, hogy ezt beismerjem magamnak. a legtöbb utat meg tudom magyarázni, miért hagytam el. mindet. kivéve ezt az egyet. és azt is tudom, akkor leszek meggyógyulva ha meg lesz a válaszom. és azt is tudom, Te már rég tudod a magyarázatot. talán egyszer én is megértem.

legjobban attól félek, hogy ha rálépek egy útra a többit el kell hagynom. legszívesebben egyszerre élnék vagy öt életet. s néha mégis, ez az egy is sok. néha meg pont elég.

holnap van az év utolsó napja.
azt mondtam a lánynak, akit szeretek, hogy olyan volt ez az év, mintha nem is én lettem volna. nézem a képeket, és nem én nézek vissza róluk.
2010 volt eddigi életem kedvenc éve. tökéletes volt. amilyet mindenkinek kívánok. megtaláltam magam, és igazán boldog voltam. hogy ki mit látott, gondolt ebből, most nem érdekel. az voltam. én tudom.
2011 egészen mást hozott. akár egy szélvihar. mindent felforgatott, gyötört, kínzott mégis a magasba emelt, ledobott, és újra felkapott. körmeimmel a földbe próbáltam kapaszkodni, s most sár van az összes alatt. mondom, sár.

'érted, hogy nekem ez az életem? de megérted? sokan nem értik meg.." és kék szemével kérdőn rámnéz. értem én, hogyne érteném. odabent becsipog a vészvillogó, hogy nagyonvigyázzálédeslányom, tűzavízzel, múltkorsejöttéljólkibelőle. 
"és voltak ezek a lányok, akik mind-mind olyan nagyon szerelmesek voltak belém két hét után, és én ezt nem akarom.. hogy én is így járjak, hogy két hét együttjárás miatt nekem másfél évig fájjon"
"tudod ez pont olyan mintha azt mondanád, nem akarsz csokit enni, mert félsz hogy elhízol tőle"
és azt is mondja még, hogy fél-t-őlem. hogy meg akarom majd változtatni. mert hogy nem olyan mint én. de nem akarom megváltoztatni. tudom, hogy megtudnám, de nem akarom. túl sok fájdalommal jár. és főleg semmi értelme. és még ha meg is változik, a változást nem szabad elfogadni. mert mi nők nem vagyunk istenek. pedig sokszor hiszik azt rólunk.
azon gondolkozom isten akartam-e lenni akkor, vagy boldog. 

annyira adni akartam, hogy végül elfelejtettem: ami nekem jó az nem feltétlenül jó a másiknak is. megtanultam a leckét, és most hiába áll itt és néz rám kérdőn, nem szeretnék neki segíteni. mert nem engem keres, és én nem őt keresem. jókor, jóidőben, el kell indulni. mielőtt még bárkinek is bántódása esne. és igen, óvatosnak is kell lenni. főleg annak.
és annyira adni akartam hogy a végén semmim nem maradt. nem állítanám, hogy soha többé, mert bár adhatnám ezt a nagy semmit valakinek, csak meg kellene találni azt A valakit. és pontosabban nem is meg kell találni, inkább keresés nélkül kell belebotlani. megjegyeztem? megjegyezted.

azt is mondta még a lány akit szeretek, hogy nagy szívrabló vagyok ám. ideje lesz ezen elgondolkoznom.

nem azon, hogy így van-e, hanem hogy megéri-e egyáltalán.

egy csinos harmincas álldogál mellettem a próbafülkében. nem is figyelek rá, mert éppen bele vagyok szerelmesedve a saját bézs nadrágomba, ami történetesen nem jön rám, de semmi vész, láttam belőle nagyobbat is, csak hát direkt a kisebbet hoztam be, mondván: úgyis jó lesz rám, sokat fogytam (ájlávjú  vizsgaidőszak) nade nem, ennyit hát a büszkeségemről. egyébként imádom a telet, nadrág vissza, csizma fel, pulóver, kabát, kistáska nagytáska, kimegyek a fülkéből elhozom a nagyobbat, vissza a fülkébe, kabát le, csizma le, nadrág le, bézs nadrág #2 fel és igeeen, pont jóó. diadalittasan veszem le, újra összecihelődöm, és ekkor veszem észre, hogy a csinos harmincas mellett egy csinos ötvenes valami furcsa kalapot próbálgat magára.
a lány füléhez emeli a telefont és tökéletes angolsággal beszélve kér valakit, hogy legyen szíves jöjjön egy pillanatra és nézze meg ezt a kosztümöt amit venni készül épp. 
"mindjárt itt lesz"- teszi le izgatottan a telefont.
a csinos ötvenes nekidől a fülke oldalának, karba teszi a kezét nagyot sóhajt. úgy teszek, mintha a próbafülkék melletti hatalmas kupac leértékelt ruha kínálatát pont az én keresletemhez igazították volna (pedig nem, ezek a cuccok már csak xs és xxl méretűek) és ekkor betoppan A férfi. 
A lány még mindig angolul bemutatja őket egymásnak, "David this is my mother, Anikó" mire a srác szapora nájsztumítjúkkal próbál valami szuperpozitív első benyomást összekaparni magának és azonmód dícsérni a lánynak amúgy tényleg jól álló kosztümöt. látszik hogy sem anya sem az újdonsült barát nincsenek felkészülve a találkozásra, próbálom kifürkészni melyiket rázza meg jobban, hogy a lány ilyen alattomosan megszervezte tudtukon kívül a találkozást, és ekkor következik az igazi hungarikum, a mama továbbra is nekidőlve a próbafülke falának, megszólal:
"jajj drágám hát nem is kövér! nem értem miért mondtad, egyáltalán nem is kövér! nagyon szimpi.. igen nagyon szimpi." és hozzá meggyőzően bólogat pedig legszívesebben lekaratézná a srácot, mert ez is csak ugyanolyan lesz, mint az előző, ez se akarja majd feleségül venni a lányát, és otthagyja ha összeköltözésre kerül a sor.
a srác reméljük tényleg nem tud magyarul,és csak azért áll ilyen megdöbbenten és néz kérdően a lányra, mert nem érti mit mondott a mama (halleluja)
hülye helyzet vagy sem, a lány (igazi karrierista, mindent elért amit egy 30 éves nő elérhet a munkájában) viszont kivételes önbizalommal néz bele a tükörbe, mert igen ez a férfi más lesz, mint a többi, és igenis szeretné, ha az anyja is elhinné ezt, mert igenis sikerülni fog, mert ő tényleg feleségül fogja venni, és abba a tóparti házba fognak beköltözni ahol a kandalló lobogó lángja mellett pár hete először odaadta magát a fiúnak, mert így kell lennie, mert révbe kell érnie, mert olyan régóta vágyik rá, mert már babákat szeretne, mert elege volt már az állandó stresszből és az albérletben-egyedül-lakásból, hogy nem volt miért/kiért hazasietnie soha, és hogy azok a férfiak nem tudták értékelni a szerelmét. és igenis szépnek látja magát és nem érdeklik most a pluszkilók, mert ez a kosztüm jól áll rajta, tudja ő is, csak akarta hogy találkozzanak, hogy a nagynénik tudják meg, nem szingli többé, nemnem soha többé. sikerülnie kell.
megfordul, végigsimít a ruháján és megkérdezi "how you like it?"
a fiú mégjobban bólogat, de a mama csak ennyit mond " nem is tudom. biztos, hogy ezt szeretnéd?"
mindennél jobban.

kimerült az elem az ágyam feletti órából. meg is ijeszthetett volna, hogy elaludtam egy fontos vizsgát, mert nem csörgött a telefonom, vagy elkéshettem volna a randevúmról, de nem így történt. egyszerűen csak egy délután láttam, hogy megállt. Elkezdtem bele elemet keresni, az első kihúzott fiókban nem találtam, aztán valaki hívott, felvettem, el kellett mennem otthonról. Aztán minden este lefekvéskor megállapítom, hogy még mindig nem raktam bele elemet, és holnapra halasztom. Ébredéskor ismét konstatálom, hogy lemerült, de aztán mindig jön a reggeli rohanás és elfelejtetem.
És ennek nem az a lényege, hogy inkább blogot írok róla,  mint hogy kicseréljem.

És a mai 20 milliós kérdésünk:

Vajon hány szívet kell még összetörnöm ahhoz, hogy az enyém ép legyen?

a helyes megfejtők között kisorsolunk két plazmatévét.

nem.

Néha van úgy hogy valakinek az egészet odaadod és mégsem kell neki. Megint más távolról szeret, maga se tudja miért, egy halvány félmosolyra emlékszik csupán, s arra, hogy a lányok haját fújja a szél. hogy ősz van és a lányok haját fújja a szél.
most tél van a lányok sapkában járnak, és hatalmas habkabátokban. a villamosmegállóban is áll egy ilyen hatalmas hab, egy fiú ölelgeti. nem én vagyok az.. ismerem pedig a fiút, de nem tudom a lány ki lehet. nem látom az arcát a sok kabáttól. az enyém sem látszódik.

az ablakon lecsurgó vízcseppeket kergetem az ujjaimmal, s magam alá húzom a lábaimat. nem is igaz, valójában a radiátorhoz vagyok kucorodva, egy plédbe burkolózva akár a múmiák. ez sem igaz, valójában egy repülőn ülök ami Norvégiába tart, vagy tudja fene hova, valahol ahol "hideg van és jó a kézicsapat" nem.. ez sem igaz. igazából az óceán partján ülök és a legnagyobb problémám hogy homok ment a papucsomba. nem.. nem a papucsomba.. a telefonomba.. csak vicceltem. a szemembe ment. azért könnyezem. igazából réges régi képeket nézegetek, amik még abból az időszakból származnak mikor még ártatlan voltam. mikor még nem haragudott rám folyton meg mindenért. sokszor látom rajta hogy nem boldog, s akár mintha magam látnám egy évvel ezelőtt.

vajon azért tesszük ezeket a csetlő-botló lépéseket hogy jobb embereknek tűnjünk, vagy hogy nekünk jobb legyen? és ha tényleg mindenki a maga boldogságára törekedne mindenki boldog lenne? csak ennyi a hiba? vagy a szeretet felülírja az egészet és az kezd a legfontosabb lenni, hogy annak legyen jó akit szeretünk, és mi már csak másodlagosak vagyunk? és vajon ezt Ő most érti meg, és én már nem tudom értékelni, mert késő?
és főleg, van-e olyan hogy késő? (meg lehet-e menteni mindenáron egy szerelmet?) mi meg akartuk. előbb én, aztán ő. az emlékeimből húzott vissza. nem a kezemet fogta, nem hívogatott, hanem eldobta az összes büszkeségét és eljött értem. sokmilliomodjára megígérte, hogy megváltozik. és megváltozott, ezúttal tényleg megváltozott. hogy boldog legyek.hogy én boldog legyek.  és hazudtam az előbb, igazából egy autóban ülök, s ő ül mellettem és kiabálok vele, pedig nem rá haragszom, csak fáradt vagyok. elhallgat. bocsánatot kérek. esik az eső és a dugó vége már látszik. beállunk a végtelennek tűnő kígyózó kocsisorba. tudom, hogy Norvégiára gondol, hogy odavágyik, hogy el kell mennie hogy megtalálja önmagát, hogy megtalálja elveszettnek hitt büszkeségét. és én mindig sírok mikor erről beszél, mert ez olyan félelmetesnek tűnik számomra. de főleg magányosnak.
magányosnak leginkább.

nem eszi meg az ebédet, hiába rakom elé. gyertyát gyújtok, hátha tudunk végre beszélni, de nem szól hozzám. nem is néz rám. úgy tesz, mintha olvasna, pedig tudom, hogy lát.

Akkor is lát, ha csukva van a szeme.

Aztán kijelenti, hogy el kell mennie. Azt akarom mondani hogy ha most ha így itt hagy többet nem jöhet vissza, és hogy hogy lehet ennyire makacs?! aztán mégse mondok semmit csak kinyitom az ajtót, némán felveszi a cipőjét és a kabátját, magához húz, a fejembúbján csókol meg (mindig ha haragszik rám) és elmegy. nem néz vissza. 
visszaülök az asztalhoz, mosolyt próbálok erőltetni az arcomra, megkérdezem a kisebbet milyen volt ma az oviban, apró vállait megrántja, villáját beleszúrja egy tésztába, és körbe-körbe szánkáztatja a tányéron. a nagyobb megérinti a karom és úgy néz rám mint egy igazi felnőtt. istenem, pedig még csak 7 éves. 
segítenek elpakolni, hihetetlen milyen pontosan érzik, ha "baj" van, nem lehet előlük semmit eltitkolni. 
fürdetés közben aztán mégiscsak felvidulnak, össze vissza locsolják az egész fürdőszobát, és habot fújnak egymás orrára. a végén már én is csurom víz vagyok, utána pedig körbe-körbe kergetem őket a házon, hogy rájuk adjam a pizsamát. meseolvasás közben hamar elalszanak, betakargatom őket, és magam is lefekszem aludni. nem tudom, haza fog-e jönni. de látom Őt.

Akkor is látom ha csukva van a szemem.

másnap reggel korán kell kelni, el kell vinni a gyerekeket, dolgozni kell menni. nem jött haza az éjjel, semmi vész, anyának kell lenni.
anyának leginkább.

öltözés, reggeli, fogmosás, kiskesztyűk,kissapkák, a nagyobb kiterelgeti az ajtón a kisebbet én az asztalon hagytam a telefonomat. kintről hangos kacagás hallatszik. egy fiú egy aprócska habot ölelget(igaz nem a villamosmegállóban) aki azt kiáltozza "én egy jegesfóka vagyok, a jegesfóka leharapja Apa orrát!"

"Kedves Bloggerek és Olvasók!

A freeblogot működtető szervereken a mai napon komoly hardware probléma keletkezett. A hardware hiba sajnos a napi mentést végző szervereinket is érintette, ezért a hiba észlelése után, hosszas próbálkozásunk ellenére sem sikerült visszaállítanunk a blogokat a napi mentésből.

Más lehetőség híján a legutóbbi archivált állapotot tudtuk csak visszaállítani.

Minden felhasználónktól elnézést kérünk az okozott kellemetlenségért!"

az őszintét megvallva nem is tűnt fel hogy elvesztek a bejegyzéseim, és velük együtt a kommentek is, pedig ha feltűnt volna biz Isten nagy homlokráncolást rendezek. nos mint utánaolvastam valahogy vissza lehetett volna állítani a bejegyzéseket ( a kommentekre esély nem volt) de! mivel számítástechnika tudásom konvergál a facebook használatához (szégyenletes) ezért, a leglelkesebb olvasónak hála, (bátran hívhatjuk azt hiszem így) egy világtól elrejtett kompjúteren elveszettnek hitt soraim túlélni látszottak s most hogy visszakaptam őket, ugyan zenék és kommentek nélkül, valamennyi bejegyzés újra olvasható :) Köszönöm szépen hát mégegyszer!

kapkod utána a sárban. utána nyúl s kicsúszik kezei közül, mintha csak hal lenne. lép egyet s újra lehajol. megérinti. amaz összerezzen, és hangos gluggyanással arrébb ugrik a pocsolyában. a másik nagyobb lépést tesz, hogy utolérje, de megbotlik egy kiálló kődarabban. hasra esik, csupa sár lesz bordó színű ingje s a bézs nadrágja. feltápászkodik. ingujjába törli az arcát. rágyújt. a csikket a másikra pöccinti. amaz felszisszen, megrázza magát, lepereg róla a hamu. megigazítja magán a ragtapaszokat. a ragacs alá ment a sár. egyik artériájával megcsippenti a tapasz szélét, összeszorítja ereit, és letépi. nem is fájt annyira, gondolja, és újat vesz elő a retiküljéből. gondosan felragasztja. a papírt összegyűri és elugrál a legközelebbi szemetesig. visszafelé, lévén nagy a lejtő a járda szélén, már csak gurul. nekiütközik a bézs nadrágnak. felnéz. amaz visszanéz rá, és diadalittasan megkaparintja őt. jól belemarkol mind a két kezével. jobb mutató és középső ujja között még mindig ott parázslik a csikk. 
amaz ijedten pislog. "na, dobogjál" mondja neki a vörös inges. ő nagyot nyel, s nem tudja mi tévő legyen. "na.. gyerünk, gyerünk" és egyre jobban rázza. "dobogjál, dobogjál' kiabál vele, és a szorítás alatt felpattan a ragtapasz széle, és vörös rózsaszirmok hullanak lassan a járdaszegélyre. amaz nem veszi észre, csak ordibál vele "dobogjál-dobogjál" 
"nem úgy megy ez kérem szépen" mondja halkan.
"mit mondtál?" - áll meg a vörösinges keze, és csodálkozva néz rá.
" elnézést kérek, de ez nem ilyen egyszerű.. és a ragtapaszom már nem tart soká, ne tessék engem rázni többet"
"azt csinálok amit akarok!" nevet fel a másik, ledobja őt az út szélére és tovább indul. amaz felocsúdva a szirmokat kezdi gyűjteni maga alól, de felesleges. hamar egy autó kerekei alatt találja magát és csak egy nagy kupac vörös rózsaszirom marad a helyén.
nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, de most hogy visszajöttem itt ül a vörösinges a járda szélén, pont ott ahol otthagyta őt, és a szirmokat szedegeti az úttestről. a markába szedegeti a szirmokat az úttestről, és könnyes szemmel, halkan suttogja: dobogjál.. dobogjál..